Pénzügyi Szemle online blog

Havi több százezer forintot jelenthetne, ha az otthon maradt anyuka kiszámlázná a főzést, a mosást, a takarítást, a gyerekfelügyeletet.

Az Investopedia pénzügyi cég elemzői kiszámolták, hogy mennyibe kerülne, ha a piacon vásárolnánk meg azokat a szolgáltatásokat, amiket egy háztartásbeli nyújt. Az amerikai árakat figyelembe vevő éves végösszeg 96 261 dollár, azaz nagyjából 20 millió forint (bővebben lásd "Versenyképesség és a család" című cikkünket a jobb hasábban).

Magyarországon ez természetesen kevesebb, egyszerűen azért, mert alacsonyabbak a fizetések. Na de "mennyit ér" egy otthon maradt háztartásbeli kismama, illetve háztartásbeli ma Magyarországon?

Alig telt el néhány hét azóta, hogy az újságok címoldala roskadozott a "Mikor megy csődbe az eurózóna?" típusú címektől. De vajon valóban van ok a pánikra az európai költségvetési hiányokkal és államadósságokkal kapcsolatban?

A kérdés természetesen megosztja a közgazdász társadalmat - ahány ház, annyi vélemény -, mint ahogyan a pénzpiacok és a média is hajlamos felnagyítani a problémákat, nehezítve ezzel a tisztánlátást.

De! A tények azt mutatják, hogy a teljes eurózóna vonatkozásában mind a költségvetési hiány, mind az államadósság esetében van ok az optimizmusra (lásd cikkünket a jobb oldali hasában), a folyamatok ugyanis az időről-időre kirobbanó piaci pánikok ellenére kedvező irányba haladnak.

Görögország előtt két út áll: maradni az eurózónában, követni az IMF/EU által megszabott "megszorító" utat és évekig szenvedni a recessziótól, vagy a 2001-es argentin válság mintájára csődöt jelenteni, kilépni az eurózónából és elindulni egy legalább annyira rögös úton.

Görögország - a várt 25-30 százalékos recesszióval - minden bizonnyal a modern történelem legsúlyosabb gazdasági visszaesését fogja elszenvedni a jelen válság során. Az eddigi csúcstartó Lettország volt 24 százalékkal - ez ugyancsak a 2008-ban kirobbant krízis során jött össze -, illetve Argentína a 2001-es válság során elszenvedett 20 százalékkal.

Nobel-djías közgazdász pár soros összegzése arról, hogy miért nincs sok oka mosolyogni a válságban levő euró-országoknak.

Görögországban és az eurózóna többi, nehéz helyzetben levő államában nem nagyon vannak jó válaszok a jelenlegi helyzetre - legalábbis Paul Krugman, Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint. Egyre gyakrabban felmerül az is, hogy az eurózóna jelenlegi formájában meg sem marad (ennek hatásait is többféleképp látják, lásd Európa: gazdasági káosz, vagy fejlődés? című cikkünket a jobb hasábban)

Miért nincs több női vezérigazgató? A kérdés kapcsán több válasz is beugorhat, az első mégis talán az, hogy a nők óvatosabbak, és nehezebben vállalnak fel olyan kockázatos döntéseket, melyekkel a vezérigazgatói, vagy elnöki székekben kell szembenézni. Lehetséges azonban, hogy mindez pusztán egy téveszme?

A VoxEU kutatóintézet szakemberei (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) egy érdekes kísérlet során bizonyították, hogy a nők kockázatkerülő magatartása valóban kimutatható, ez ugyanakkor nem egy nemükből egyenesen következő magatartás, hanem sokkal inkább egy a társadalom által beléjük nevelt gátlás/szokás. Ha ugyanis a nők tisztán egynemű környezetbe kerülnek, akkor képesek meghozni ugyanazokat a kockázatos döntéseket, melyekkel vállalatvezető férfi kollégáik naponta találkoznak.

A román cukoripar jelenleg akkora, mint a magyar, pedig pár éve még negyedakkora volt. A magyarázatot sajnos a magyar oldalon kell keresni.

Újra vita alakulhat ki a magyar Országgyűlés plenáris ülésén a magyar cukoripar privatizációjával, illetve az európai uniós cukoripari reformfolyamatban képviselt magyar állásponttal kapcsolatban.

A vitát meghagyva az arra illetékeseknek mindenképp érdemes fellapozni az Európai Számvevőszék cukorreformmal kapcsolatos, 2010-ben kiadott jelentését. A helyzet természetesen azóta valamennyire változott, de a fő megállapítások ma is tanulságosak (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

A gazdasági válság során a költségvetési hiány valóságos szitokszóvá vált, szinte naponta olvasunk arról, hogy a kormányoknak csökkenteniük kell a deficitet, és fenntartható pályára állítani a költségvetést. De vajon van különbség deficit és deficit között?

Egy érdekes elmélet szerint, ha a kormány a költségvetés hiányából a fogyasztást ösztönzi - például nyugdíjat, fizetést, segélyeket oszt/emel - az "rossz deficit", ellenben ha beruház, az "jó" deficit - mutat rá Robert Skidelsky, a Warwick University professzora. (Lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdésről nyilatkozó európai politikusok többsége szerint kitörne a káosz és a végeláthatatlan gazdasági háború, Bruno S Frey, a University of Zurich professzora szerint ugyanakkor erről szó sincs.


A közgazdász professzor szerint (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) az európai politikusok azért riogatnak a katasztrófa szcenáriókkal, hogy a választókban ne alakulhasson ki alternatív jövőkép egy új európai útról. A politikusok többsége számára ugyanis az eurózóna és az euró csődje nem egy új forgatókönyv kezdetét, hanem vélhetően a pályafutásának végét jelentené.

A magyar kis- és közepes vállalkozások komoly bajba kerültek a válság során: a hitelezés befagyott, leálltak a beruházások, a belső kereslet elapadt. És a kilátások sem túl fényesek.

Az export, azaz a külföldi piacok jelenthettek volna kiutat, a magyar vállalkozások többségének azonban szomorú sajátossága, hogy gyenge exportképességgel és nemzetközi versenyképességgel bír, azaz a külföldi versenytársakkal szemben nem rúg labdába. Nem is rúghat, hiszen míg itthon 10-12 százalékon kap hitelt egy vállalkozás, addig mondjuk Csehországban 4-6 százalékon, Nyugat-Európában pedig esetenként még ennél is kedvezőbb kamat mellett.

Emellett a magyar vállalkozások az innováció, a kutatás/fejlesztés terén is jócskán le vannak maradva az európai mezőnyben, arról nem is beszélve, hogy tőkeellátottságuk is igen alacsony - hangsúlyozza Gém Erzsébet, a Magyar Fejlesztési Bank vezető közgazdásza (lásd a vele készült interjút a jobb oldali hasábban).

A gazdasági válság 2008-as kirobbanását megelőző években a hitelállományok olyan mértékben bővültek Európában és Magyarországon, hogy csak idő kérdése volt az összeomlás. Az európai gazdaságpolitikusok a jövőben figyelemmel kísérik a hasonló "túlkapásokat" és időben figyelmeztetnek a veszélyre.

Európában létrejön egy "válságfigyelő mechanizmus", melynek keretében az Európai Bizottság szakemberei 10 gazdasági mutatót vizsgálnak majd, feltűnő egyensúlytalanságok után kutatva (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban). Minthogy minden válságnak vannak jól látható előjelei, ezek pedig tükröződnek a főbb makrogazdasági mutatókon, a gazdaságpolitikusok a jövőben felkészülhetnek majd a krízisekre, és megtehetik a szükséges lépéseket, hogy elejét vegyék a 2008-ashoz hasonló összeomlásoknak. Legalábbis elméletileg…

Első hallásra logikusnak tűnik, hogy egy országnak annál jobb, minél több a sokat kereső munkavállaló. A magas fizetések ugyanakkor egyenesen visszahúzó erőt jelentenek, rontva a vállalatok versenyképességét és a gazdaság növekedési potenciálját.

Egy korábbi posztunkban bemutattuk, hogy az elmúlt 10 évben Németország éppen azzal alapozta meg a gazdasági erejét, hogy az európai átlagnál lassabb ütemben növelte a béreket. A német vállalatok ezáltal versenyelőnybe kerültek külföldi versenytársaikkal szemben, ami az export meredek emelkedését és a munkanélküliség gyors csökkenését eredményezte.

Most egy másik érdekes tanulmányt mutatunk be, melynek eredményei alapján hasonló következtetés adódik: egy gazdaság számára hosszú távon nem az az előnyös, ha a munkavállalók minél nagyobb hányada él minél magasabb fizetésből.

A washingtoni CEPR kutatója, John Schmitt elemzésében (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) 19 fejlett ipari ország munkaerőpiacát vizsgálja, összehasonlítva az alacsony fizetésből élők arányait a 2009-es évre vonatkozóan. Alacsony bérnek a tanulmány az átlagos fizetés kevesebb, mint kétharmadát tekinti.

A szabad munkavállalás az Európai Unió egyik nagy vívmánya, a keleti tagállamok mindegyike szinte megváltásként várta a határok lebontását. Még a kormányok is, pedig ma már látni, hogy inkább talán sírniuk kellett volna.

A felsőoktatás átalakításának egyik legkomolyabb és legtöbb vitát gerjesztő része, hogy az állami finanszírozásban tanulókat egy időre röghöz kötné a törvény, azaz előírná, hogy a képzés után bizonyos ideig Magyarországon kellene munkát vállalniuk. Ehhez a vitához szólt hozzá Botos Katalin is (írását lásd a jobb hasábban).

Egy gazdaságban a legfontosabb erőforrás a humán tőke, melynek erejét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni. Az emberi erőforrásért éles verseny folyik, amiben az Egyesült Államok és Nyugat-Európa egyelőre nyerésre, Magyarország viszont félő, hogy vesztésre áll.

Az erőforrás szó hallatán ugyanis az ember önkéntelenül is gyárakra, üzemekre, bányákra, földre, ásványi kincsekre gondol, nem pedig a körülöttünk élők szorgalmára, intelligenciájára, képességeire és képzettségére. Utóbbiak ugyanakkor egy modern társadalom számára a legnagyobb kincsnek számítanak, sőt számszerűsíthetők is: az USA-ban a JP Morgan bankház szerint az emberi erőforrás becsült értéke mintegy 750 ezer milliárd dollárra rúg, ami mellett eltörpül a háztartások 70 ezer milliárd dolláros - pénzügyi és reál - vagyona.

Európa az adósságválságok korát éli, amikor a kormányoknak szigorú költségvetési politikát kell folytatniuk, adót emelni és kiadást csökkenteni. De vajon hogyan várható el a politikusoktól a fokozott szigor, ha ezzel épp saját újraválasztásukat kockáztatják? Hát mondjuk úgy, ha nem is.

Az általános vélekedés szerint a politikusok azért vonakodnak "rendbe tenni" a költségvetést és lefaragni az államadósságot, mert a szükséges megszorítások - adóemelés, kiadáscsökkentés - olyan mértékben rontanák népszerűségüket, ami a soron következő választáson törvényszerűen súlyos vereséggel jár.

Alberto F. Alesina, Dorian Carloni és Giampaolo Lecce ugyanakkor kimutatták (lásd Választási győzelmet hoz a fiskális konszolidáció? című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy ez a vélekedés abszolút alaptalan.

Az Európai Unióban is a GDP a gazdasági teljesítmény elfogadott mércéje, a szankcionálási kritériumokat is ez alapján számolják. De mi van, ha hibás a mutató?

A makrogazdasági mutatók esetében mindig problémás a számítási metodika, és ritka, amikor nem hozható fel egy-egy számítási metódus ellen olyan érv, amelyen érdemes elgondolkodni. Az egyik legtöbbet kritizált mutató a gazdasági teljesítményt leképező bruttó hazai termék, a GDP, aminek kiemelt jelenmtőséget ad, hogy részben ez alapján akár szankcionálni is lehet országokat, mint ahogy azt Magyarország mostani példája is mutatja.

Kevés annyira aktuális nemzetközi gazdasági-politikai kérdés van ma Magyarországon, mint a nemzetközi pénzügyi intézmények helye, szerepe, feladata, felelőssége, jogosítványa. A jelek szerint ugyanis egyelőre nagyon nem mindegy Magyarországnak, hogy merre fejlődik például a Nemzetközi Valutaalap.

A nemzetközi pénzügyi rendszer nagy átalakulásban van. Ez a transzformáció nem ma kezdődött, hanem talán bő tíz évvel ezelőtt, amikor a dél-kelet ázsiai válságot sokan a nemzetközi pénzügyi intézmények, illetve ezen körön belül is elsősorban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nyakába varrták. Feltehetően ez amúgy nem volt teljesen indokolatlan.

A január 25-i ülésén az amerikai központi bank szerepét betöltő Fed szokatlan bejelentést tett: a jegybankárok megígérték, hogy egészen 2014 végéig a jelenlegi szinten, azaz 0-0,25 százalékon marad az alapkamat. Kérdés: a mai rendkívül változó világban hogyan látnak két és fél évre előre a Fed szakemberei?

Az Egyesült Államok jegybankjának egyik fő célkitűzése, hogy a hitelesség erősítése és megőrzése érdekében a döntéseit transzparens módon kommunikálja, azaz úgy tegye mindezt, hogy azt a gazdasági szereplők tökéletesen megértsék és elfogadják. A Fed célja - ezek a célok az európai gyakorlattal szemben egyenrangúak -, hogy az inflációt egy árstabilitást jelentő alacsony szinten tartsa, továbbá döntéseivel hozzájáruljon a munkanélküliség csökkenéséhez.

Európa nem tanult a múltból, és félő, hogy súlyos hibát követ el, mikor fokozott költségvetési szigort kényszerít a tagországokra. Az eredmény évekig tartó stagnálás, recesszió, gazdasági depresszió lehet.

A világban 60-80 évente kirobban egy válság, amely más, mint a többi. Mélyebb, súlyosabb, megrázóbb. Ezeknek a válságoknak a közös ismérve, hogy előttük évekig/évtizedekig tartó hitelboom zajlott, melynek köszönhetően a gazdaságok stabilan nőttek, a részvény- és ingatlanárak a magasba tartottak, a magánszektor pedig - lakosság és vállalatok - egyre bővülő hitelállományokat épített föl, és költött el. A folyamat végén a gazdaságokban már túl sok a hitel, túl magasak az ingatlan- és részvényárak. A "lufi" elkerülhetetlenül kidurran, maga alá temetve a korábban nyakig eladósodott vállalatokat és háztartásokat.

Megfér-e egymás mellett az Európai Unió egyik fő értékének tekintett szabad munkaerő-áramlás és az államilag finanszírozott főiskolai-egyetemi képzés?


A képzési idő kétszeresét kell Magyarországon ledolgozni azoknak, akik állami finanszírozású képzésben szerezhetnek diplomát, akiknek ez nem sikerül, azoknak pedig félévente 150 ezer és egymillió forint közötti összeget kell szeptembertől fizetniük. A felsőoktatás átalakítása megalkotói szerint a versenyképes felsőoktatás kialakítása felé tett lépés, kritikusai szerint pedig "a kormány elrontja azt is, ami van".

Európa tanulhat az Egyesült Államok történelmi tapasztalataiból, miszerint az adósságtól nem lehet úgy megszabadulni, hogy azért ne kérnének valamit cserébe.

Az Amerikai Egyesült Államok központi kormánya 1789-ben 13 amerikai tagállam adósságát vette át, 1840-ben azonban már nemet mondott az adósságátvállalásra. Mind a két eseménynek vannak olyan tanulságai, amelyek hasznosak lehetnek az európai országok számára.

Az egykori kommunista blokk országai nagyjából két évtizeddel ezelőtt kezdtek el áttérni a kapitalista rendszerekre. Mit lehetett tanulni ezekből az átmenetekből - erre a kérdésre ad választ Andrei Shleifer, orosz születésű amerikai közgazdász, a Harvard tanára.

Shleifer Seven things I learned about transition from communism című cikkében hét pontban foglalja össze az átmenettel kapcsolatos tapasztalatait (lásd a jobb hasábban A piacgazdasági átmenet hét tanulsága című bejegyzésünket). A közgazdász szerint bár már viszonylag kevés kommunista rendszerű ország van, de a lista és a tapasztalatok hasznosak lehetnek a túlzott állami jelenlétet levetkőzni szándékozó államoknak is.

Az eurózóna bankjai az elmúlt években olyan összegekben fektették pénzüket országuk állampapírjaiba, ami már a stabilitásukat, sőt a teljes európai bankrendszer stabilitását veszélyezteti. Egy európai államcsőd ugyanis az adott ország bankrendszerét is elsöpörné, felbecsülhetetlen károkat okozva ezzel a gazdaságban.

"Kinek kell félnie az államkötvényektől?" - teszi föl a kérdést Silvia Merler és Jean Pisani-Ferry (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban). A Bruegel kutatói szerint a válasz egyértelmű és egyben komoly aggodalmakra is okot ad: a bankoknak.


Az eurózónában ugyanis a válság előtt kialakult, az elmúlt években pedig tovább erősödött az a gyakorlat, mely szerint a bankok komoly összegekben vásároltak országuk állampapírjából. Ez különösen a mediterrán európai országokra volt igaz, Görögországban például 2011-ben a hazai bankok a görög állampapírok 19 százalékát birtokolták, míg Portugáliában ez a szám 22, Spanyolországban 27, Olaszországban pedig 16 százalék volt.

Ha a napi szintű híradásokban légitársaságokról olvasunk, akkor - természetesen leszámítva az izlandi vulkán okozta káoszt és az utóbbi napokban a Malév körüli "huzavonát" - az esetek többségében az emelkedő üzemanyagárak miatt panaszkodó cégvezetőkkel és masszív veszteségekkel találkozunk. Miért lett az üzleti élet fekete báránya a légiközlekedés?

Kétségtelen, hogy nem az évszázad sikersztorija a légiközlekedés, a légitársaságok részvényesei pedig nem életük befektetését valósították meg, mikor beszálltak az üzletbe. Az ember első gondolata talán az lehet a gyakran több százezer forintos jegyárakat szemlélve, hogy légitársaságot üzemeltetni bomba biznisz, az elmúlt évtizedek azonban a szektor agóniájáról, sőt sok esetben csődökről szóltak.

Lehetséges lett volna előre jelezni a gazdasági válságot? Felkészülhettünk volna a krízisre? Egyes vélemények szerint voltak jelek, a korábban bombaerős forint és a két kézzel szórt banki hitelek ugyanis előre jelezték a bajt.
Az elmúlt 40 év gazdasági válságait vizsgálva Pierre-Olivier Gourinchas és Maurice Obstfeld a Voxeu.org hasábjain közölt tanulmányukban (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) arra a következtetésre jutnak, hogy a válságok hasonló előzményekkel bírnak, a két leggyakoribb előzmény pedig az adott ország devizájának felértékelődése, és a banki hitelezés felpörgése.

A pénzügyi és gazdasági válságra válaszul a fejlett világ jegybankjai 0 százalék közelébe csökkentették az alapkamatot, bízva abban, hogy az olcsó likviditás lökést ad a világgazdaságnak. Az olcsó hitel azonban veszélyes, mert olyan, mint a drog: rövid távon serkentőleg hat, hosszú távon azonban önpusztító.

A 0 százalékos jegybanki alapkamat - kiegészülve a százmilliárd dolláros/eurós/fontos/jenes likviditási fröccsökkel - elméletileg rövid távon élénkítően hat a gazdasági növekedésre, és segít megakadályozni, hogy a gazdaság deflációba süllyedjen. Indokolt lépés tehát a jegybankoktól, hogy 2008 után a 0 százalékos alapkamatokkal igyekeztek támaszt adni a gazdaságoknak, ez a támasz ugyanakkor csupán rövid távon - egy-két évig - van pozitív hatással, ha hosszú távon fönnmarad, akkor komoly torzulásokhoz vezet.

Annál mélyebb a gazdasági visszaesés és annál lassabb az azt követő felépülés, minél több hitelt osztottak ki a bankok a krízist megelőző években. A szomorú tény az, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt a bankok igencsak bőkezűen szórták a hiteleket Európában, az Egyesült Államokban és Magyarországon is.

"A buborékok kipukkanása hitelszűkülést, eszközfelszámolást, deflációt és vagyoncsökkenést okoz, amelynek arányai olykor katasztrofális méreteket ölthetnek." - írja Soros György "A 2008-as összeomlás és következményei" című könyvében. A legendás spekuláns hangsúlyozza, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás lezárt egy ún. szuperciklust, melynek során a világgazdaság motorja az amerikai fogyasztó volt, a növekedés pedig alapvetően a hitelexpanzióra, azaz az egyre olcsóbb hitelekből megvalósított fogyasztásra épült.