Pénzügyi Szemle online blog

A hitelbuborék "halkan" duzzad, míg a részvénypiaci lufi "hangos".

A gazdasági válságokat szinte minden esetben egy-egy buborék kidurranása okozza, azaz egy olyan folyamat, melynek során a gazdasági szereplők előbb felhajtják egy termék - részvény, kötvény, hitel, áru - árát, hogy aztán az árfolyam összeomlásával keletkező tovagyűrűző hatások mély és elhúzódó recessziót idézzenek elő. (Bővebben lásd "Halk buborékok és a hitelválság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ilyen szempontból kísérteties a hasonlóság a technológiai részvények piacán 2000-ben kidurrant buborék és a 2008-as hitelpiaci krach között. A különbség "csak" annyi, hogy míg előbbi esetben egy viszonylag rövid, 1-2 éves, és csupán a fejlett országokra korlátozódó válság követte az összeomlást, addig a 2008-as hitelpiaci krach világméretű, elhúzódó és rendkívül pusztító krízist hozott.

A nyári pusztító aszálynak köszönhetően valósággal robbantak a gabonaárak: fel kell készülni a tartós drágulásra?

Az élelmiszerárak jövőbeli alakulásával kapcsolatban két elmélet csap össze. Az egyik szerint az emberiség növekvő létszáma, a feltörekvő országok bővülő húsfogyasztása, a bioüzemanyag-előállítás térnyerése, a szántóföld állomány végessége, a városi/ipari területek bővülése, valamint az egyre kiszámíthatatlanabb időjárás hatására az élelmiszerek iránti kereslet szünet nélkül erősödni fog, amivel a kínálat aligha tud lépést tartani. (Bővebben lásd "Tartós élelmiszerár-emelkedés vagy ''peak farmland'' elmélet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ha ezen elmélet beigazolódik - melynek legtöbb pontjával a FAO is egyetért -, akkor az élelmiszerárak tovább emelkedhetnek, hangsúlyozva, hogy egy-egy aszályos évben akár nagyobb kiugrások is elképzelhetőek lehetnek.

Lengyelország volt az egyetlen európai ország, amely a válság legnehezebb időszakában is elkerülte a recessziót. Mégis hogy csinálták?

A lengyel gazdaságpolitika sikerére már az Egyesül Államok közgazdászai is felkapják a fejüket, ami nem is csoda, hisz míg az eurózóna évek óta szenved az adósságválságtól, addig a lengyel gazdaság töretlenül erősödik. A The Economist internetes oldalán megjelent elemzés összegyűjtötte a siker három titkát (Bővebben lásd "A sikeres lengyel gazdaságpolitika három titka" című cikkünket a jobb oldali hasábban):

- Először is a 2008 előtti hitelboom alatt a lengyel háztartások nem külföldi devizában, hanem saját pénzükben, a zlotyban adósodtak el. Ennek köszönhetően a 2008-as krach után a gyengülő zloty - a zuhanó forint miatt szenvedő magyarokkal ellentétben - a lengyeleket nem sodorta nehéz helyzetbe, sőt a zloty leértékelődése az export élénkülésén keresztül egyenesen serkentőleg hatott a gazdaságra.

A különböző pénzügyi újítások súlyos válságba sodorták a világgazdaságot, mégis hiba lenne megálljt parancsolni a legújabb megoldásoknak.

A gazdasági válság kirobbanásáért kétségtelenül felelősek a bankok, és az általuk kidolgozott pénzügyi újítások. Az olyan innovációk, mint a devizahitel, a CDS, a strukturált finanszírozási formák vagy az értékpapírosított jelzáloghitelek, azon túl, hogy megoldottak egy-egy felmerülő pénzügyi problémát, jelentős kockázatot is vittek a világ pénzügyi rendszerébe. Ennek a folyamatnak a vége nem is lehetett más, mint egy összeomlás és az azt követő válság, pontosan úgy, mint ahogyan a tíz, húsz, vagy száz évvel ezelőtti gazdasági krízisek esetében történt. (Bővebben lásd "Pénzügyi innováció és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A felmerülő kérdés ezen a ponton az, hogy mit tegyen a világ: állítsa le a pénzügyi innovációt, vagy engedjen teret az új igényekhez igazodó újításoknak.

A férfiak amúgy is jobban keresnek, mint a nők, de ha gyermek érkezik a családba, akkor kiugró lesz a fizetéskülönbség.

A férfiak és a nők közötti átlagos fizetési rés 7 százalékos a gyermektelen családokban, és 22 százalékos, ha van legalább egy gyermek is - derül ki az OECD friss elemzéséből. A fizetésben jelentkező "büntetés" (wage penalty) átlagosan 14 százalékos. (Bővebben lásd "Mélyülő fizetési különbségek és gyermekvállalás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Jövedelmi különbségek a 25-44 éves korosztályban (szürkével a gyermektelenek, kékkel a gyermekesek)

A legnagyobb bérlemaradást Koreában okozza a gyermekvállalás (a wage gap 13 százalékról 46 százalékra ugrik), a legjelentősebb lemaradást Japánban mérik (egy gyermekes anya 61 százalékkal kisebb fizetésre számíthat, mint a férje), de van olyan ország is, ahol gyakorlatilag nincs jelentősége ebből a szempontból a gyermeknek (Spanyolország és Olaszország).

Egy amerikai felmérés szerint a közszférában dolgozók csupán a versenyszférában jellemző fizetés kétharmadát kapják ugyanazért a munkáért. Ha ez igaz, akkor megéri váltani…

Az Egyesült Államokban a legtöbb gazdasági vita a költségvetési hiánnyal kapcsolatos, jelesül hogy hogyan lehetne úgy csökkenteni a deficitet, hogy a növekedés ne torpanjon meg. Kézenfekvő megoldás lehet az állami alkalmazottak fizetéscsökkentése, ami azonban érthető okokból heves ellenállásba ütközik. (Bővebben lásd "Közszféra vs. magánszféra: hol keresnek többet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy felmérés - melyet a Federal Salary Council készített - például arra hivatkozik, hogy hasonló munkáért a közszférában csupán a versenyszférában mért fizetések 65 százalékát kapják, azaz kijelenthető, hogy a közszférában dolgozók már így is alulfizetettek.

A kapitalizmus fellegvárában a diákhitelek már a nyugdíjasokat is kísértik, szülőket és nagyszülőket, akik kezességet vállaltak a gyermekek vagy unokák diákhiteleinél.

Az Egyesült Államok híres a rugalmas pénzügyi megoldásokról, melyek közül az egyik legnagyobb port az ún. szülői hitelek kavarták az elmúlt években. A konstrukció lényege, hogy a tanulni vágyó fiatal diákhitelt vesz fel, melybe adóstársként vagy kezesként a szülők vagy a nagyszőlők is beszállnak. A bank így duplán biztosított, a fiatalok könnyebben kapnak hitelt, az egyetemek létszáma pedig bővül. Látszólag mindenki jól jár. (Bővebben lásd "Diákhitelek: bajban a nyugdíjasok az Egyesült Államokban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A válság azonban, mint minden más hitelpiacon, itt is alapos pusztítást végzett, a kamatok ugyanis felszöktek, a törlesztőrészletek meghíztak, a munkahelyek elfogytak, és egyre több szülő/nagyszülő oda jutott, hogy a végzett fiatal munkahely hiányában elmulasztotta fizetni a törlesztőrészletet. A szülők egy darabig próbálnak helyt állni, sok esetben azonban ők is a csőd szélére kerülnek.

Észak-Amerika valósággal fürdik az olajban, a gond most már az, hogy nincs elég finomító és olajszállító csővezeték.

A BP elhalasztott egy kapacitásnövelő nagyberuházást az egyik észak-amerikai olajfinomítójában, aminek hatására a kanadai kőolaj jegyzése a lélektani hordónkénti 50 dollár alá zuhant. Elemzők hangsúlyozzák, hogy a következő évek súlyos kapacitásproblémákat hozhatnak a kanadai olajpiacon, a csővezetékek akár már 2014-re túlterheltté válhatnak, nincs elég finomító, miközben az olajkitermelés évi 5-7 százalékkal emelkedik, sőt 2025-30-ra akár a jelenlegi szint duplájára, azaz napi 6,2 millió hordóra hízhat. (Bővebben lásd "Megdőlhet a ''peak oil'' elmélet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kitermelésben számos új technológiai újítás jelent meg az elmúlt években, a kutatók újabb olajmezőket fedeztek fel - Kanada olajkészlete már a második legnagyobb az éllovas Szaúd-Arábia mögött -, miközben a vezetékek és finomítók építése/bővítése lassan halad. Az olajkínálat ennek megfelelően folyamatosan emelkedni fog a következő években, ami a nyersolaj árának csökkenését vetíti előre.

Hiába a korábbi nagy fogadkozások, az európai politikusok továbbra sem nagyon akarnak Európai Egyesült Államokat.

Az elmúlt hetekben több ízben is komoly vita zajlott az eurózóna vezetői között arról, hogy legyen-e, és ha igen, milyen legyen az európai bankunió. A németek továbbra sem akarnak pénzügyileg "beszállni" a közösbe, csupán ahhoz adják áldásukat, hogy az EKB végezze a legnagyobb európai bankok felügyeletét (a kisebbekét nem, az marad nemzeti hatáskörben). Közös bankmentő pénzügyi alap, közös betétbiztosítás továbbra sem kell - ez nem is meglepő, a német adófizetők most sem hajlandóak kifizetni a görög/spanyol bankok vagy betétesek veszteségeit. (Bővebben lásd "Bankunió: nem erről volt szó" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez a bankunió ugyanakkor ebben a formában csupán egy látszat intézmény lesz, ami komoly baj esetén semmilyen védelmet nem fog nyújtani sem a bankoknak, sem a betéteseknek. A politikusokra továbbra is az jellemző, hogy az "Európai Egyesült Államok" megalkotásának folyamatában csak annyit préselnek ki magukból, amennyit a piacok kikényszerítenek.

Eleinte jó ötletnek tűnt a devizahitel, aztán mégis befürödtünk vele.

Volt idő, amikor a hitel vagy a készpénz is nagy szónak számított, ma azonban már csak kapkodjuk a fejünket, amikor a bonyolult pénzügyi "szörnyszülöttekről" - CDS, swap, határidős devizapiac - olvasunk. A pénzügyi innovációk szerves részét képezik mindennapjainknak, épp úgy megtalálhatók az egyszerű napi bevásárlás (hitelkártya, bankkártya) során, mint a hosszú távú pénzügyi döntéseinknél (ingatlanhitel, nyugdíjtakarékosság). (Bővebben lásd "Szükséges, de kockázatos - a pénzügyi innovációk tapasztalatai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Minden pénzügyi újítás egy-egy felmerülő igényhez kapcsolódik, a gond csak az, hogy az új megoldásokkal fejest ugrunk az ismeretlenbe. Nincs előélet, nincsenek múltbeli példák - vagy ha vannak, akkor nem ritkán az emberi kapzsiság elhomályosítja ezeket -, kitaláljuk, megcsináljuk, és bízunk benne, hogy működni fog.

Nincs kereslet és magas az államadósság? A megoldás az unortodox gazdaságpolitika! - nem a magyar nemzetgazdasági minisztert idéztük, hanem Richard Wood közgazdászt, aki az ortodox receptekkel való szakítást ajánlja az európai válság leküzdéséhez.

Wood most megjelent könyvének rövid kivonatát a VoxEU portál közli. Eszerint a lényeg a gazdasági növekedés adósságnövekedés nélküli beindítása. (Bővebben lásd "Unortodox gazdaságpolitika - A megoldás Európa gondjaira" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az érvek a következők:

- a konvencionális kötvényalapú finanszírozás növeli az adósságot és ezáltal a pénzügyi sebezhetőséget és kitettséget,

- a megszorítások csökkentik a keresletet, a kibocsátást és a foglalkoztatottságot, és az adóbevételek visszafogásával emelik az adósságot,

- a periféria országaiban a monetáris politikának feladata a hozamok csökkentése, de a pótlólagos pénzkibocsátás nem éri el a reálgazdaság szintjét,

- a gazdaságpolitikának úgy kell növekedést generálnia, hogy nem növeli az adósságot és az inflációt.

A válság hatására a jegybankoknak is változniuk kell, rugalmas, hatékony és új célokat követő központi bankokat hozhat a jövő.

A központi bankok alaposan kivették a részüket a válságkezelésből, ami több, kissé talán konzervatívnak mondható kommentár szerint rendhagyó esetnek számít. Az eddigi jegybanki gyakorlatnak azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy változnia kell, azaz a jövő jegybankjaira jóval aktívabb gazdaságpolitikai szerep hárulhat - az adósságkezelésben is -, mint a válság előtti évtizedekben. (Bővebben lásd "Új célok kellenek a monetáris politikában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Jeffrey Frankel, a Harvard professzora hangsúlyozza, hogy az elmúlt száz évben a jegybankok szerepe és eszköztára több ízben is változott. Volt idő, mikor a központi bankok az arany árfolyamára koncentráltak, megint máskor a devizaárfolyamot, majd az inflációt igyekeztek menedzselni. A legtöbb helyen a cél jelenleg az, hogy az infláció egy bizonyos előre meghatározott érték alatt, vagy ennek közelében maradjon.

Elképzelhető, hogy a jelen válság során a legnagyobb gond az, hogy a világ kifogyott a növekedést generáló új innovatív ötletekből?

A fejlett világra az elmúlt évek lassú gazdasági növekedését követően a soron következő években is stagnálás/erőtlen növekedés vár, ami egyre több szakember szerint már nem a pénzügyi válság hatása, hanem annak tudható be, hogy a világ kifogyott a forradalmi megoldásokból. (Bővebben lásd "Pénzügyi válság vagy innovációs válság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legpesszimistábbak egyenesen úgy látják, hogy a fejlett világban - elsősorban Európában - az elmúlt 250 év gyors növekedése volt a kiugró eredmény, és a következő évszázadok az 1700-as évek előtti időszakhoz hasonlóan stagnálással telnek majd.

Az az igazi kérdés, hogy mennyivel keresünk többet a diploma miatt. Ha semennyivel, az baj.

"Készpénzben most fizetek 100 ezer dollárt az Önök jövőbeli fizetésének 10 százalékáért." - ezzel az ajánlattal kínálta meg Warren Buffett, a világ legjobb befektetője a Columbia Business School mintegy 700 diákját.

Miről is szól ez az ajánlat? Warren Buffett a diákok jövőbeli fizetésének tizedéért kínált 100 ezer dollárt, azaz azt feltételezi, hogy a megszerzett diploma legalább egymillió dollárnyi fizetést generál majd. Gyorsan hozzátette, hogy a végzett diákok által birtokolt tudás, azaz a humán tőke értéke valójában több millió dollár, azaz forintban számolva akár az egymilliárdot is eléri... (Bővebben lásd "Diploma: a világ egyik legjobb befektetése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A nagy port kavart magyar tandíjjal kapcsolatos vita során is érdemes lehet követni Warren Buffett gondolatmenetét, és azt vizsgálni, hogy mint vegytiszta befektetés, megéri-e kifizetni a több milliós tandíjat. Egy ilyen döntésnél alapvetően két fontos kérdés van: mennyi a befektetett összeg, és mennyi a jövőbeli várható nyereség értéke.

Az EU, az IMF, az európai adófizetők szünet nélkül öntik a pénzt a görög feneketlen kútba, de úgy tűnik semmi sem elég.

Görögország eddig kapott két nemzetközi mentőcsomagot, előbb 110, majd 130 milliárd euró értékben, majd megállapodott az intézményi befektetőkkel - bankok, biztosítók, befektetési alapok - egy adósságátstrukturálásról, végül az adósságrendezésben részt vevő állampapírokat megkísérelte jóval olcsóbban visszavásárolni. (Bővebben lásd "Milliárdnyi közpénz a feneketlen kútba" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Emellett az EU/IMF hitelek kamatait több ízben is csökkentették, a futamidőt kitolták, és arra is ígéretet kaptak, hogy az EKB által megvásárolt állampapírokon képződött nyereségből is részesülhetnek.

A magánszférában dolgozók évente megközelítőleg egy hónappal dolgoznak többet, mint a közalkalmazottak. Legalábbis egy amerikai felmérés szerint.

Gyakran lehetünk fültanúi, amint egy a magánszférában dolgozó barátunk épp azt dörgöli egy másik, közszférában tevékenykedő cimboránk orra alá, hogy a magánszféra sokkal "keményebb", többet kell dolgozni, nincs szabadság, sőt a főnök még hétvégén és ünnepnapokon sem hagyja pihenni. (Bővebben lásd Munkaidővita: közszféra versus magánszféra című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy amerikai kutatás megpróbált a végére járni, és arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon a közalkalmazottak, vagy a magánszférában elhelyezkedők dolgoznak-e többet.

Ne arról vitázzunk, hogy lesz-e állami tandíj, hanem hallgassuk ingyen a Harvard sztárprofesszorait.

MOOC - ez az új varázsszó. A rövidítés a tömeges online felsőoktatást rejti (massive open online courses), ami az oktatás világának teljes átalakulásával kecsegtet. Az órák ingyenesek, online-alapon elérhetőek és mindenki számára nyitottak, nem kell hozzájuk más csak internet-kapcsolat és egy laptop. A szolgáltatók jellemzően elit egyetemek, a Stanford, a Berkeley, a Harvard, a Columbia. (Bővebben lásd "Átszabják a felsőoktatást az ingyenes online kurzusok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az e-oktatás nem új dolog, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a világ vezető (amerikai) egyetemei egyre jobban belefolynak ebbe az ingyenes, világméretű oktatási újításba. A kurzusok olyanok, mint egy rendes egyetemen, van lehetőség a haladásra, a fejlődésre. Annyi különbség van, hogy ezekért az órákért nem jár kreditpont, így a rendes képzésekben nem elismert tudásról van szó - egyelőre. Már most több tízezer diák tanul ezeken a kurzusokon, a vizsgákat pedig jellemzően egymásnak javítják a diákok.

A tandíj önmagában nem katasztrófa, minél többet fizetek, annál többet várhatok el a pénzemért. Elvileg.

Az amerikai egyetemek hatékonyabbak, jobbak, színvonalasabbak mint az európaiak, aminek legalább két oka van: az USA többet költ oktatásra, a felsőoktatási intézmények pedig jóval nagyobb autonómiával rendelkeznek, mint európai társaik. Utóbbi annyit tesz, hogy az állam ott jóval kevésbé szól bele az intézmények irányításába és finanszírozásába, az egyetemek a tengerentúlon szinte már úgy működnek, mint az államtól független, piaci alapon létrejött "vállalatok". (Bővebben lásd "A felsőoktatás finanszírozása és autonómiája" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Általános - bár a válság miatt most egy kicsit kikezdett - nézet a közgazdaságtanban, hogy ami piaci alapon működik, az többnyire hatékonyabb, mint ami államilag vezérelt. Ez alapján egyértelműnek tűnik: ha Európa ugyanolyan színvonalú egyetemi oktatást szeretne, mint a tengerentúlon, akkor az államnak egyre kisebb részt kell vállalnia a felsőoktatás finanszírozásából és irányításából egyaránt.

A pénzügyeink rendbetételéhez az lenne a minimumelvárás, hogy tudjuk, mennyi pénzünk van, és milyen kötelezettségeket vállaltunk. A magyar állami rendszer most ezt sem igazán tudja.

Már az előző poszt is arról szólt, hogy nem megkurtítani kell az államháztartást, hanem ésszerűsíteni a költségvetési gazdálkodást. Nem felülről kell nézni az államháztartást, hanem részletekbe menően ismerni kell a rendszert, hogy tudjuk, hol lehet a legkisebb társadalmi veszteséggel csökkenteni az adófizetők pénzének költését. (Bővebben lásd "Közpénzügyek és versenyképesség (2. rész)" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)



Mik azok a kitörési pontok, amelyek segíthetnek elérni ezt a célt?

1, Fenntartható adósságcsökkentéshez eredményes és hatékony közpénzköltés kell. Ez kiszámítható tervezést és megfelelő tartalékolást tételez fel.

Ha már alig van pénzünk, azt legalább hatékonyan, eredményesen és ésszerűen költsük el.

A magyar közpolitikai és gazdaságpolitikai színtéren kevés kérdéssel kapcsolatban van egyetértés, de azzal kapcsolatban nincs nagy vita, hogy a magyar államháztartás rendszere jelentős átalakítást igényel. A kérdés persze a hogyan (erről lásd "Közpénzügyek és versenyképesség (1. rész)" című cikkünket a jobb hasábban).

Az nagyjából szintén evidens, hogy nincs mód a költségvetési túlköltekezésre, mégpedig elsősorban azért nincs, mert a magyar állam hitelezői szerint ez nem fenntartható út, így nem is finanszírozzák meg. Vagy ha igen, akkor olyan drágán, ami már önmagában nem fenntartható.

Besegíthetnek a központi bankok az adósságcsökkentésbe, vagy őrködjenek csak az infláció felett?

A jegybankok szerepe a válságot megelőző évtizedekben az volt, hogy őrködjenek az infláció felett, és esetleg mellérendelt célként igyekezzenek hozzájárulni a gazdasági növekedés élénkítéséhez. Ma ezzel szemben az infláció nem jelent gondot - hogy is jelenthetne, mikor mindenki tartalékol és senki sem fogyaszt -, a gazdasági növekedések pedig épp az első számú gazdasági közellenség, az államadósságok miatt akadoznak. (Bővebben lásd "Új, lazább jegybanki politikára van szükség" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Logikus következtetés, hogy az eddigi konzervatív jegybanki hozzáállást váltsa föl egy jóval lazább szemlélet, és a központi bankok is segítsenek be az adóssághegyek leépítésébe - hangsúlyozza Simon Wren-Lewis, az Oxford University professzora.

A válság alatt a gazdasági újságírók és elemzők többször is látni vélték a hiperinflációs szörnyeteget, azaz attól tartottak, hogy a krízis a papírpénz teljes elértéktelenedéséhez vezet.

Magyarországon is a saját bőrünkön tapasztalhattuk a félelmeket, a 2009 február-márciusi forintpánik során például szinte mindennaposak voltak a "Mi lesz, ha a forint összeomlik és elveszíti értékét" típusú kérdések. (Bővebben lásd "Így alakulhat ki hiperinfláció" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A hiperinfláció - azaz az évi 1000 százalékot meghaladó pénzromlási ütem - ugyanakkor egy rendkívül ritka jelenség. Anders Aslund, a Peterson Institute közgazdásza hangsúlyozza, hogy a papírpénz teljes értékvesztése többnyire három esetben fordul elő: az adott ország területén komoly fizikai károkkal járó háborúk után, elhúzódó diktatúrák bukásakor és valutauniók széthullásakor.

Unortodox ötletekből máshol sincs hiány, ehhez képest a magyar megoldások is tankönyvszerűek.

Ha Barack Obama el akarja kerülni a fiscal cliff és az adósságlimit miatti nagy felfordulást, akkor nem kell mást tennie, mint kibocsátani két ezermilliárd dolláros platinaérmét. És ez nem vicc! (Bővebben lásd "Deficitcsökkentés érmekibocsátással?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Legalábbis a Wahintgon Post Wonkblogjának szerzője szerint, aki egy már 2011-ben is megköröztetett ötletet vett elő ismét. A platinaérme arra az esetre jelentene megoldást, ha 2013-ban nem sikerülne kezelni a fiscal cliff problémát, illetve megemelni az amerikai adósságplafont. A gond abból adódik, hogy jövő februárban az amerikai adósság el fogja érni a 16 400 milliárd dollárt, márpedig jelenleg a törvények szerint ennél nem lehet magasabb a tengerentúlon az államadósság. Ilyen esetekben meg szokták ezt az értéket emelni, de mindig kérdéses, hogy sikerül-e megállapodni…

Nem több autópálya, hanem képzett és innovatív magyar munkaerő kellene az OECD szerint.

A Közép-Dunántúl is bekerült abba a 23 régióba, amelyet közelebbről is megvizsgált az OECD a regionális növekedési kilátásokról készített elemzéséhez. A régiót három megye, Fejér, Komárom-Esztergom és Veszprém alkotja, ide tartozik Székesfehérvár, Tatabánya, Dunaújváros és Veszprém is - azaz magyaqr viszonylatban bőven nem fejletlen régiótól van szó. (Bővebben lásd "Így látja Közép-Dunántúlt az OECD" című cikkünket a jobb oldali hasábban)


Az OECD elemzése szerint azonban így is érzékelhető egyfajta lemaradás. A régió termelékenysége 10-15 százalékkal elmarad a nemzeti átlagtól, ami akkor is aggaszutó, ha ez szinte kizárólag abból adódik, hogy Budapest nagyon nagy előnye jelentősen torzítja a viszonyokat. A térség ezzel együtt Magyarország legerősebb ipari központja, az egy főre eső ipari termelés az országos átlag több mint duplája.

Magyarország államadóssága akár ijesztő is lehetne, a világ legnagyobb jegybankjai azonban folyamatosan laza monetáris politikát követnek, ami nekünk is komoly segítséget jelent.

Az MNB hónapról-hónapra csökkenti az alapkamatot, a forint mégis erős - ez persze relatív, de a 280-285 közötti sáv a korábbi 300-as értékekhez mérten erősnek mondható -, a magyar állampapírok piacáról pedig csakis megnyugtató hírek érkeznek. Mi vagyunk ennyire jók, vagy elképzelhető, hogy szerencsénk van? (Bővebben lásd "Magyarország is örül a laza monetáris politikáknak" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Petra Gerlach-Kristen, Robert McCauley és Kazuo Ueda, három nemzetközi hírű közgazdász kimutatta, hogy a mai rendkívül összefonódott globális pénzügyi rendszerben a nagy jegybankok - Fed, EKB, Bank of England, Bank of Japan - minden lépése érezteti hatását a világ szinte valamennyi országában.

Az állam már csak olyan, ha több a pénz, többet költ, vagyis a hiányt nem a gazdagok megadóztatásával kell csökkenteni.

Magyarországon az adózási rendszer átalakításának egyik legmarkánsabb, és így legtöbbet kritizált döntése a magasabb jövedelműek adóztatásának mérséklése volt - az egykulcsos személyi jövedelemadózás bevezetése ugyanis végső soron ezt jelenti. A kérdés nem csak nálunk, hanem az Egyesült Államokban is napirenden van, a "fiscal cliff" nevű problémahalmaz miatt ugyanis hozzá kell nyúlni az államháztartás bevételi és kiadási oldalához is, és a jelek szerint a tehetősebbek adóterhelése ennek következtében emelkedni fog. (Bővebben lásd "Fiscal cliff: Nem biztos, hogy az adóemelés a jó megoldás " című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az amerikai közpolitikai viták kereszttüzébe került tehát a magasabb jövedelműek adóztatásának kérdése, aminek talán magyar szempontból is lehet relevanciája - annak ellenmére, hogy napestig lehetne sorolni a két ország és a két adórendszer közötti különbségeket. Mit gondolnak a tengerentúlon erről a kérdésről?

Alig heverte ki a világ az amerikai ingatlanpiacról induló pénzügyi összeomlást, máris ketyeg a következő időzített bomba.

A diákhitel lehet a következő "subprime", azaz a fiataloknak kiadott kölcsönök piacán alakulhat ki az előttünk álló évek hitellufija, ami az ingatlanpiaci forgatókönyvhöz hasonlóan előbb busás nyereséget, majd tetemes veszteséget okozhat a pénzügyi szektor szereplőinek. (Bővebben lásd "Veszélyzónában a diákhitelek az USA-ban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Késedelmes hitelek aránya az USA-ban (Pirossal a diákhitel)

A jelen válság előtti évek jelmondata az Egyesült Államokban az volt, hogy "megfizethető otthont mindenkinek", aminek az lett a következménye, hogy sok ezer amúgy hitelképtelen amerikai vett fel kölcsönöket, amit később természetesen képtelen volt törleszteni. A hitelek összeomlottak, a bankok becsődöltek, a gazdaság recesszióba süllyedt…

A pénzügyi/gazdasági válság kirobbanásáért a közvélemény és a gazdaságpolitikusok egy része egyenesen a bankokat teszi felelőssé, ami elvezet a logikus következtetéshez: ha a bankok a hibásak, akkor meg kell őket szabályozni. A kérdés, hogy hogyan.

Ha ugyanis a bank biznisz egy "unalmas" iparág lenne, azaz a bankárok nem zsonglőrködnének dollármilliárdokkal, akkor talán elkerülhető lenne a következő válság - valahogy így hangzik a logikusnak tűnő gondolatmenet. (Bővebben lásd "Pénzügyi szabályozás: a harmadik út" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Viszont ha a bankszakma egy unalmas iparág lenne - íme az ellenvélemény -, akkor pénzügyi innováció sem lenne, és meglehet, hogy hosszú évtizedekig elkerülnénk a pénzügyi összeomlást, de akkor a jövő fejlődését lehetővé tevő újítások is hiányoznának. Raghuram Rajan, az IMF korábbi vezető közgazdásza szerint valami köztes megoldást kell találniuk a döntéshozóknak.

Egyre kisebb szükségünk van a gondoskodó államra, annak mérete mégis egyre növekszik.

Az elmúlt száz évben az állami kiadások jóval gyorsabban növekedtek, mint maguk a gazdaságok, például az Egyesült Államokban az inflációval korrigált átlagjövedelem 1929-óta a négyszeresére - 42 000 dollárra - nőtt, miközben az állami kiadások 25-szörösükre híztak. A tendencia a legtöbb fejlett gazdaságra igaz, így nem is csoda, ha a sajtó roskadozik az államadóságok és a költségvetések tarthatatlan helyzetéről szóló cikkektől. (Bővebben lásd "Egyre kevésbé van szükség gondoskodó államra?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az államok egyre nagyobbak, és a gazdaság egyre több területén vannak jelen, a számok azonban azt mutatják, hogy amint egyre gazdagabbá válik egy ország, az állampolgároknak úgy lesz egyre kisebb szükségük az államra. Az USA-ban például az 1929-óta négyszeresére emelkedő reáljövedelem azt eredményezte, hogy ma már a középiskolát végzett, gyermeket nevelő, és nyolc órás munkahellyel rendelkező szülők között a szegénységi küszöb alatt élők aránya kevesebb, mint 2,0 százalék.