Pénzügyi Szemle online blog

Ha túl fejlett a technológia, az nem jó, mert a robotok és gépek elvégzik a munkánkat, mi pedig mehetünk segélyért.

A történelem nagy közgazdászai, David Ricardo vagy épp Karl Marx jó előre megjósolták: a tőke, azaz a gépek átveszik a munkaerő szerepét, ami a munkanélküliség emelkedéséhez vezet. Úgy tűnik, a múlt nagy gondolkodói nem tévedtek. (Bővebben lásd "Technológiai munkanélküliség vár az emberiségre?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az első ipari forradalom alatt be is bizonyosodott: a gépek bár jelentősen gyorsabbá, olcsóbbá és hatékonyabbá teszik a termelést, a munkahelyek számának hirtelen csökkenését okozzák. Addig nincs is gond, míg a felszabaduló munkaerő el tud helyezkedni máshol - ebből nem volt probléma az eddigi ipari forradalmak során -, félő ugyanakkor, hogy egyszer eljön az az idő, amikor az iparban és a mezőgazdaságban egészen egyszerűen elfogynak a munkahelyek.

Az évszázad üzlete lenne, ha a forgalomból kivont 1 és 2 forintosokat összegyűjtenénk, és eladnánk a bennük lévő rezet. A potenciális haszon legalább 100 százalék...

Lassan már el is felejtjük, hogy valaha 1 és 2 forintosok is csörögtek a pénztárcánkban, hamarosan azonban fontos határidőhöz érkezünk: a 2008. március 1-jén kivont 1 és 2 forintos érmék beváltása idén február 28-ig lehetséges. (Bővebben lásd "Hogyan csökkenthetjük 1 és 2 forintossal az államháztartási hiányt?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A határidő hamarosan lejár, így akár el is kezdhetnénk pánikolni, hogy értéktelenné válnak a régről maradt 1 és 2 forintosok, az igazi bomba bizniszre azonban csak most nyílik lehetőség. A határidő után ugyanis az érmék szabadon felhasználhatók lesznek, tehát semmiféle törvény vagy rendelet nem akadályozza, hogy egy zsák 1-2 forintossal beballagjunk mondjuk egy színesfém feldolgozóba, és eladjuk az érmékben lévő rezet.

Úgy tűnhet, hogy a gazdaságpolitikusok amit csak lehet, elbaltáztak a válságkezelés során, a bizonyítványuk azonban sokkal szebben fest, mint az 1929-33-as elődöké.

Gyakran hallani igencsak negatív kritikákat a 2008-ban kirobbant globális pénzügyi és gazdasági válság kezelése kapcsán, a száraz tények azonban azt mutatják, hogy bár a válságkezelő recept közel sem tökéletes, a gazdaságpolitikusok tanultak a múlt hibáiból. (Bővebben lásd "A Nagy Gazdasági Válságról az újabb kutatások fényében" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jelen krízist szokás az 1929-33-as válsághoz hasonlítani, amely végső soron több tíz százalékpontos visszaeséseket és munkanélküliséget, továbbá tömeges bankcsődöt hozott. Most erről azért szó sincs, azaz 2008 és 2013 között a gazdasági vezetők valamit egészen biztosan jobban csináltak, mint tették azt az elődök.

Engedjük be a nagy nemzetközi áruházláncokat, vállalva minden pozitív és negatív következményt, vagy maradjanak meg a "kis boltok" inkább?

Jól ismert dilemma, melynek hatásaival elsősorban a vidéki emberek szembesültek, főleg miután az évtizedek óta működő - és már gyermekkorban megszokott - sarki kisbolt bezárni kényszerült az érkező nyugati szupermarketek öldöklő árversenye miatt. Cserébe a fogyasztók bővülő választékot kaptak, esetleg javuló minőséget, a heti akcióknak köszönhetően pedig gyakran jelentősen kedvezőbb árakat. Hogy a foglalkoztatottság hogyan alakult, az bizonytalan, hiszen miközben munkahelyek jöttek, úgy munkahelyek meg is szűntek… (Bővebben lásd "Áruházláncok hatása a beszállítók termelékenységére" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az embert érzelmileg is személyesen érintő változások ugyanakkor a teljes kiskereskedelmi szektorban komoly átrendeződésekkel jártak és járnak a mai napig, melyek nem csak a fogyasztókat vagy a szektor szereplőit érintik közvetlenül, de a beszállítókat is.

A politikusok a reszkető kezű tőzsdékre figyelnek, így nem is meglepő, hogy egymást érik a megszorító csomagok. Ez a "panic-driven austerity", ami nem egy nyerő recept.

Európában azokban az országokban volt a legnagyobb a kamatkülönbözet (spread), ahol a legnagyobb megszorító csomagokat jelentették be. Mindez első látásra azt jelenti, hogy a piac hozott egy ítéletet, hogy milyen megszorításra van szükség az adott országban, és ezt ki is kényszerítette - ahol nagy volt a spread, ott nagy megszorítást várt el a piac. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű,, legalábbis De Grauwe és Ji tanulmánya szerint. (Bővebben lásd "Panic-driven austerity'' és az európai válságkezelés című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Idővel kifullad az a rendszer, ahol az ország vezetői mindenkinek megmondják, hogy mit csináljon. Legalábbis Dani Rodrik szerint.

A fejlett világ öt éve szenved a recessziótól, és a már-már követhetetlen mélységű és minőségű válságoktól, miközben például (első ránézésre) Kína töretlenül fejlődik. Elképzelhető, hogy a nyugati politika és gazdasági berendezkedés csődöt mondott, és mindenkinek követnie kellene a kínai központilag irányított gazdasági modellt? (Bővebben lásd "Demokráciát vagy központi irányítást?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Dani Rodrik, a Harvard professzora egyértelművé teszi, hogy egy ország gazdaságpolitikája meghatározza a hosszú távú növekedési kilátásokat, a gazdaságpolitika vezetőinek pedig el kell dönteniük: központilag irányított, erős kézzel tartott gazdaságpolitikát akarnak, vagy az egyes szereplőkre bízzák a döntések meghozatalát, és megelégednek a játékszabályok lefektetésével?

Manapság a munkahelyek és a beruházások terén szinte minden az "EU-s pénzekről" szól, ebből a szempontból ugyanakkor Pest nincs jó helyzetben. A város sem, de főleg a megye.

Magyarország hét régiójából hat mélyen az EU27 átlagánál alacsonyabb fejlettségi szinttel bír, a kivétel a fővárost és Pest megyét magába foglaló közép-magyarországi régió, amely összességében - Magyarországon egyedüliként - az EU-átlagnál fejlettebb régióként jóval kevesebb uniós forrásra jogosult. (Bővebben lásd "Pest megye európai uniós besorolásának sajátosságai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzek kiosztásánál az elv az, hogy azokban a régiókban, melyek már eleve fejlettebbek az EU átlagánál, nincs szükség felzárkózásra, így oda kevesebb EU-s pénz is "elég". Budapesten ebből nincs is gond, hisz oda amúgy is áramlik a befektetésre éhes tőke - a főváros egy főre jutó GDP-je az EU átlag 145 százaléka -, Pest megye azonban óriási vesztese a leosztásnak.

A jegybanknak két hét múlva új elnöke lesz, akinek mindenképp szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy szabad-e, kell-e, szükséges-e pénzt pumpálni a gazdaságba.

A Magyar Nemzeti Bank új vezetésének számos fontos kérdéssel és problémával meg kell majd birkóznia, de piaci és a forintárfolyam szempontjából minden bizonnyal az lesz a legfontosabb, hogy lesz-e éles irányváltás a monetáris politikában, lesznek-e az eddigi gyakorlattól eltérő lépések? (Erről lásd "IMF-hitel versus jegybanki finanszírozás: van-e különbség? (II.)" című cikkünket a jobb hasábban).

Az új megközelítés sok formát ölthet, az alapkérdés pedig az, hogy vajon ma Magyarországon lehet-e, szabad-e, kell-e, szerencsés-e olyan mennyiségi lazításba kezdeni, mint amivel a fejlett és gazdag államok jelentős része már él. A jegybankok különböző intenzitással ugyan, de beindították a pénzpumpát az Egyesült Államokban és az eurózónában is - Magyarország pedig maradt a régi recepteknél - legalábbis eddig.

Olyan sokat mondták, hogy már elhittük, pedig a 2008-as IMF-hitel egyáltalán nem volt olcsó. Összességében a magyar alapkamatot fizettük ki érte, vagy még annál is többet.

Az IMF-hitel közel sem olyan "bomba biznisz", mint az elsőre látszik. A magyar államnak ugyanis a Valutaalaptól lehívott euró milliárdok a papíron szereplő 3-4 százalékos kamatnál jóval többe kerülnek (a témáról lásd posztunkat itt). A logikus kérdés, hogy vajon mennyivel többe?

Dedák István, a Pénzügyi Szemle Online szerzője, főiskolai tanár, elemzésében közelebbről is megvizsgálja a kérdést, és arra jut, hogy a gigantikus devizahitel költségei a fönt linkelt posztunkban leírt gondolatmenetnek megfelelően kiegészülnek egy jelentős plusz tétellel, és a magyar állam végső kamatfizetési kötelezettsége megközelítőleg annyi (vagy még több is), mint a magyar jegybanki alapkamat. (Bővebben lásd "IMF hitel versus jegybanki finanszírozás: van-e különbség? (I.)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez a plusz kötelezettség elsősorban abból adódik, hogy a lehívott eurómilliárdokat forintra váltó jegybanknak ezt a magyar gazdaságba hirtelen bekerülő plusz forint forrást le kell kötnie - ellenkező esetben a monetáris logika szerint inflációs nyomást okozhatna -, az így lekötött forintokra viszont a jegybanknak kamatot kell fizetnie. Ezzel a kamattal kiegészül az IMF-nek fizetet 3-4 százalék, így - és még egy sor könyvelési tételen keresztül - adódik, hogy az IMF-hitel végső soron megközelítőleg annyiba fáj az országnak, mint a magyar jegybanki alapkamat.

Addig érdemes feszíteni a húrt a nagyvállalatoknál, amíg azok még épp nem vonulnak ki. Ezt belőni viszont már szinte művészet.

Ma már a legfontosabb termelési tényező a tőke, nem véletlen, hogy például a vidéki Magyarországon is nap, mint nap halljuk: "de jó lenne valami jó kis munkahelyteremtő beruházás…" (Bővebben lásd "A tőkepiaci szereplők hűségének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A tőkére, a beruházásokra égető szüksége van minden országnak, így nem is csoda, hogy a vezetők mind a potenciálisan érkező, mind a már meglévő tőkére úgy vigyáznak, mint a szemük fényére. A tőke ugyanis a globalizációnak köszönhetően egyre mobilabb, azaz ha egy ország intézményi háttere, adórendszere és szabályozása nem megfelelő, és van helyette jobb, akkor a vállaltok egyre jelentősebb része szívfájdalom nélkül kitelepül.

Nem akarsz gyereket? Ki fog akkor eltartani öreg korodban? - régen ez egy releváns kérdés volt. Ma már nem annyira, de így sem mindegy, hány gyerek születik.

Sokaknak ismerős lehet a fenti kérdésbe ágyazott figyelmeztetés, amiben "régebben" volt is némi igazság. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis valóban bevett szokás volt, hogy az emberek (részben) azért vállaltak gyermekeket, hogy legyen aki eltartja őket idős korukban, ma ugyanakkor ez már egyre kevésbé igaz. (Bővebben lásd "Egészséges demográfia és állami szerepvállalás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy fejlett gazdaságban ugyanis természetes folyamat, hogy a fiatalok - főleg a képzett, diplomás vagy vállalkozó kedvű fiatalok - egyre inkább megállnak a saját lábukon, és nem igénylik a szülők támogatását, ahogy a szülők sem a gyerekekét.

A válság alatt többször is arról szóltak a hírek, hogy az adófizetők pénzén, milliárdos összegekkel meg kell menteni a bankokat. A hangsúly ezen van: "Kell".

A kérdés, ami először beugrik, hogy vajon miért is kellene? Magunk körül számtalan vállalkozást ismerünk - a sarki fűszerestől a ruhaboltosig -, akiket senki sem ment meg, főleg nem az adófizetők pénzén. De vajon mi a különbség az országhatárokon átnyúló bankok, és a sarki fűszeres között? (Bővebben lásd "Szigorúbb tőkemegfelelés és modern bankrendszer" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legfontosabb különbség a rendszerkockázatban rejlik. Ha ugyanis egy óriásbank elbukik, az magával ránthat egész iparágakat, sőt országokat. Ez elfogadhatatlan természetesen, az apokaliptikus összeomlásnál nyilvánvalóan jobb, ha az adófizetők néhány milliárd dollárt vagy eurót betolnak.

Most akkor jó nekünk, ha emelkedik a minimálbér, vagy nem jó?

Az Egyesült Államokban a közgazdasági viták egy része a minimálbérre irányul - Magyarországon gyakorlatilag minden évben napirenden van -, jelesül hogy ideje lenne emelni a minimális órabér szintjét. Szép dolog, hogy az állam előírja a minimális munkabért a vállalatok számára, a gond csak az, hogy a minimálbér túl gyors emelése nem hogy javítaná, de egyenesen rontja a munkavállalók jövedelmi helyzetét. (Bővebben lásd "Nem csodaszer a minimálbér emelése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Érdemes felidézni Murray N. Rothbard, még 1988-ban publikált írását, melyben a közgazdász egyértelművé teszi: a minimálbér emelése nem hoz létre új munkahelyeket, épp ellenkezőleg, megszűnteti azok egy részét.

A végelszámolásnál könnyen kiderülhet, hogy jóval többe kerül az IMF-hitel a papíron szereplő 3-4 százaléknál.

Az elmúlt hónapok IMF-tárgyalásai alatt többször is olvasni lehetett, hogy Magyarország okosan tenné, ha a Valutaalaptól venne fel kölcsönt 3-4 százalékos kamat mellett, ahelyett, hogy a forint alapú állampapírok kibocsátásán keresztül von be forrást, 6-7, sőt esetenként 8-9 százalékon. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi kamatot akarunk fizetni, 3 százalékot, vagy 6-ot, akkor eléggé egyértelmű a válasz. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Már-már túl egyértelmű, annyira, hogy az embernek rossz érzése támad, valahogy úgy, mint amikor visszagondol a svájcifrank-alapú hitelkérelmeknél elhangzott kérdésre: "Kedves hitelfelvevő, melyiket választja, 50 ezres törlesztő és frankhitel, vagy 80 ezres törlesztő, és forinthitel?"

Ahogy a frankhiteleknél is kiderült, hogy nincs ingyenebéd, úgy az IMF-hitel kapcsán is félő, hogy a valós költségek meghaladják azt a bizonyos 3-4 százalékot...

Elveszítették függetlenségüket az unothodox monetáris politikát követő jegybankok, vagy csak a körülmények áldozataivá válták?

Közgazdászok a világ minden pontján aggódva figyelik a jegybankok és a kormányok kapcsolatát, miután ránézésre több jegybank is veszített függetlenségéből, azaz tulajdonképpen azt csinálja, ami a kormányoknak kedvez. A jegybanki függetlenség pedig szent és sérthetetlen, ez az intézmény ügyel ugyanis a pénz stabilitására és értékállóságára, ami mindannyiunk érdeke. (Bővebben lásd "A jegybanki függetlenség és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jegybankok ugyanakkor az elmúlt években egyre inkább úgy táncolnak, ahogy a politikai vezetés fütyül. Elég csak a japán intézményre gondolni, amely a kormány nyomására igyekszik gyengíteni a jent, segítve ezzel a gazdasági növekedés beindulását. Vagy a Fedre, amely elhatározta, hogy addig tartja 0 százalékon az alapkamatot, míg a munkanélküliség nem süllyed megnyugtató szintre.

Rettentő fontos, hogy Magyarország megfelelő devizatartalékkal rendelkezzen, viszont ha túl sok az euró, azon százmilliárdokat bukhatunk.

Magyarország nem létezhet devizatartalék nélkül, ha nem heverne megfelelő mennyiségű euró a jegybank számláján, akkor az ország pénzügyei szélsebesen összeomlanának, és futhatnák a forintunk után. A válság előtti megközelítőleg 15 milliárd euróról mára 35 milliárd euróra - több mint 10 000 milliárd forint - nőtt a devizatartalékunk, ami egyfelől megnyugtató, másfelől viszont jelentős veszteségforrás, amin akár évi százmilliárdokat is bukhatunk. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Két módon is veszíthetünk a túl nagy devizatartalékon. A legkézenfekvőbb és leggyorsabb veszteség abból adódhat, ha a forint erősödik. Igaz ugyan, hogy a jegybanki kimutatásokban nem szerepelnek a napi mozgások, de elméletileg a 35 milliárd eurónyi devizatartalékon akár egy hét alatt bukhatunk 350 milliárd forintot, ha az euró árfolyama 10 forinttal süllyed.

A közgazdaságtan legtöbb területén az USA fújja a passzátszelet, ami úgy tűnik, hogy egyre inkább a bevándorlást ösztönző gazdaságpolitikák felé irányul.

A legtöbb nyugat-európai állam, és egyre inkább az Egyesült Államok is szembesül az elöregedő társadalom, lassuló gazdaság és növekvő adósságterhek problémájával. Ezek a gondok egy csapásra megoldódnának, ha a fejlett gazdaságok növekvő népességgel, gyarapodó adófizetői bázissal, javuló eltartó/eltartott aránnyal, és a technológiai fejlődést lehetővé tévő diplomás réteg gyarapodásával szembesülnének. (Bővebben lásd "Bevándorlás és gazdasági fejlődés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Tény, hogy "maguktól" ezek a pozitív változások nem következnek be a fejlett világban, megijedni ugyanakkor nincs miért: ösztönözni kell a bevándorlást, és minden probléma megoldódik (korábbi, a témával foglalkozó posztunk elérhető itt). Gregory Mankiw, a Harvard professzora elemzésében rámutat, hogy a lehető leghatékonyabb akkor lehet egy fejlett gazdaság, ha utat enged a szabad piacnak mind a termékek és szolgáltatások terén, mind pedig a munkaerőpiacon.

A Harvard híres professzora szerint az is elég, ha a vezetők egyszer csak gondolnak egyet.

A politikai gazdaságtan alapvetése szerint a változás azon múlik, hogy a pozícióban levő érdekcsoportoknak érdekében áll-e az. Mivel a változások sok esetben jövedelemelosztási hatásokkal is járnak (egyesek jól járnak, mások rosszul), így a radikális váltáshoz általában új elit kell. Egy friss tanulmány azonban arra mutat rá, hogy ez a tétel megdőlni látszik, elég csak Kínára nézni. (Bővebben lásd "Változás és az új politikai gazdaságtan" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Dani Rodik szerint az elvek és a gondolatok (ideas) három módon is képesek az érdekek (ineterests) befolyásolására.

Magyarországon chips-adó, Amerikában sin taxe: a lényeg, hogy aki "rosszul" dönt, fizessen.

Romlik a lakosság egészségi állapota, és a fejünk búbjáig ér az adósság? A megoldás a "bűnös termékek" megadóztatása! - egyre több állam követi ezt a logikát, a baj csak az, hogy ezek a speciális adók (sin taxes) akár többet is árthatnak, mint amennyit használnak (lásd az Egészségtelen termékekl megdóztatása című cikkünket a jobb hasábban).

Az euróval kapcsolatos kutatások eddig az optimális devizaövezetről szóltak, de a jelek szerint az is fontos, hogy mindenkit ugyannyiért lehessen kirúgni az állásából.

Az európai válság egyik jellegzetessége a magas munkanélküliség. Ezzel a korábbi konszenzus szerint a fiskális politikának kellene kezdenie valamit, de egyre gyakrabban merül fel, hogy a jegybankok sem maradhatnak ki az élénkítésből. Emellett az eurózónában az is vita tárgya, hogy vajon a különböző fejlettségi szintű országok esetében lehet-e egyáltalán közös monetáris politikát vinni? (Ezzel kapcsolatos Monetáris politika és elbocsátási költségek című cikkünket lásd a jobb hasábban).

Pár éve ezért kiközösítés járt volna azért, ami ma mindennapos. Tombol az unortodoxia nyugaton.

A gazdaságpolitikai útkeresés nem csak Magyarországot jellemzi, a világ vezető gazdaságai is olyan eszközökhöz nyúlnak, amilyenekről pár évvel ezelőtt csak a megvetés hangján szóltak volna (erről lásd Likviditás, reálgazdaság és unortodoxia című írásunkat a jobb oldali hasábban).

Nem a piacgazdaság és a kapitalizmus ölt, hanem az olcsó és szabadon hozzáférhető vodka.

Oroszországban a szocializmus bukása után 40 százalékkal megugrott a halandóság, és a várható élettartam alapján az orosz férfiak ma nagyjából ott tartanak, mint bangladesi társaik - azaz kevesebb mint 58 évre számíthatnak a születésükkor.

A halálozási válság okait jó ideje kutatják, és eddig jellemzően az volt a következtetés, hogy a fő ok a politikai és gazdasági átmenet. Egy friss elemzés azonban jóval prózaibb okot talált: az orosz vodkát (lásd Az orosz halálozási válság okai című cikkünket a jobb hasábban).

A világ legügyesebb pénzügyi innovátora, az Egyesült Államok időnként túlinnoválja magát. Így volt ez a lakáshiteleknél, és nagyon úgy tűnik, hogy most a diákhitelek esetében is ez a helyzet.

Az USA-ban jelenleg 900 milliárd dollárnyi - a magyar éves GDP megközelítőleg nyolcszorosa - diákhitel van kint a piacon, aminek mintegy harmada, azaz 300 milliárd dollárnyi esik az ún. subprime, azaz gyenge adósbesorolás alá. Ezeknek a hiteleknek jelenleg 33 százaléka nem teljesítő, és szakemberek szerint csak idő kérdése, hogy a subprime állomány szinte teljes egészében bebukjon. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A csődöt nem is olyan nehéz elérni, az átlagos diákhitel volumene ugyanis az elmúlt 5 évben 15 000 dollárról 24 000 dollárra ugrott - 5,3 millió forint, ami az átlag, vannak 20-30 millió forintos hitelek is! -, az államilag finanszírozott hitelek kamata pedig 2,8 százalék közeléből 6,8-7,9 százalékra emelkedett.

Bajban van a hazai ipar, mert az olcsó külföldi termékek elárasztják a piacot, a hazai termelők pedig becsődölnek. Tényleg?

Van egy egyszerű megoldás: ki kell szorítani a külföldieket, vámokkal, vagy egyéb korlátozásokkal, és meg is van oldva a gond. A hazai termelők külföldi versenytárs nélkül működhetnek, megmaradnak a munkahelyek, az emberek a hazait veszik, a kiszorított külföldi meg keres más országot, ahol terítheti a portékáit. (Bővebben lásd A hazai ipar védelme és az importkorlátozás című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Pofon egyszerűen hangzik, a gond csak az, hogy ez a megoldás 20-30 éve talán még működhetett volna, ma azonban már bizonyosan több kárt okoz, mint hasznot. A mai globalizált világban ugyanis a nemzetközi kereskedelemben olyan összefonódások épültek ki, hogy ha egy piacon egy ország korlátozásokat vezet be, az hamar visszaüt a hazai nagy cégekre is.

Az az igazi veszély, ha van pénz, de mindenki otthon kuporgatja.

A hírekben a válság alatt gyakran olvashattuk, hogy az európai állampapírpiacok az összeomlás szélére kerültek, a befektetők ugyanis nem voltak hajlandóak megvásárolni a spanyol/olasz államkötvényeket. Az eurózóna bankjai komoly bajba kerültek, mert a bankok nem adtak egymásnak hiteleket, vagy épp a magyar állampapírok és a forint lesiklópályára kerültek, miután a befektetők elfordultak és "kiszáradt a likviditás". (Bővebben lásd Botos Katalin "Egy kis pénzelmélet - pénz versus likviditás" című írását a jobb oldali hasábban)

Elromlott a hangulat és kiszáradt a likviditás? Miközben ugyancsak azt olvassuk, hogy például a magyar bankok ezer milliárd forintos tételben tartanak pénzt a jegybankban, vagy az európai bankok EKB-nál tartott betétei rekord méretűre duzzadtak?

A bevándorlás egyértelműen fellendíti a fogadó ország gazdaságát, a kivándorlás ugyanakkor számos negatív következménnyel jár.

Egyre forróbb témává kezd válni itthon a kivándorlás, miután a hírek már félmillió külföldön dolgozó magyarról szólnak. Ki nyer és ki veszít a kivándorlással? Mi lesz a nyugdíjrendszerünkkel, ki fog adót fizetni és "feltalálni", ha a diplomásaink kimennek? Dylan Matthews, a The Washington Post publicistája összegyűjtötte a témával foglalkozó tanulmányokat, és öt nagyon érdekes következtetést tett: (Bővebben lásd Ki nyer, ki veszít a bevándorlással? című cikkünket a jobb oldali hasábban)

1, A bevándorlók pénzügyileg jellemzően jól járnak, miután a fizetésük legalább 2-3-szoroságra, de szélsőséges esetben akár 10-szeresére is emelkedhet.

2, A fogadó ország gazdasága szintén nyer, a bevándorlók ugyanis jellemzően fiatal adófizetők, akik fizetésük elköltésével pörgetik a gazdaságot. A munkaerő kínálati sokk pedig nem igazolható, azaz nem igaz, hogy a bevándorlók érkezésével növekedne a munkanélküliség.

Ha nem költünk infrastruktúrára és közoktatásra, akkor hiába jönnek az uniós milliárdok.

Mikor beléptünk az EU-ba, azt hallhattuk magunk körül, hogy "Na majd most jönnek az uniós milliárdok, fejlesztések, nyugati életszínvonal". Az azóta eltelt időszak azonban bebizonyította, hogy a "jön a nyugati életszínvonal" helyett sokkal inkább a "segíts magadon, és talán az Unió is megsegít" elv érvényes. Mindez talán elsősorban az ország keleti felére igaz, ahol az uniós fejlesztési pénzek ellenére szegénység és munkanélküliség a jellemző. (Bővebben lásd ''Ez egy érdekek mentén formálódó szabályrendszer'' című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Érdemes felidézni egy kelet-magyarországi történetet. Az EU kigondolta, hogy a következő évek hívószava a "smart specialization", az "okos specializáció" lesz, ami annyit tesz, hogy az ország egy-egy pontján nagy hozzáadott értéket jelentő célzott innovációs fejlesztésre kerüljön sor. A brüsszeli illetékesek el is látogattak Kelet-Magyarországra, ahol azonban egy rövid "tanulmányút" végén rádöbbentek, hogy itt nem spéci innovációra, hanem utakra, közoktatásra, munkahelyekre van szükség. Amíg ez hiányzik, addig nincs miről beszélni...

Az EKB nem hajlandó beállni a sorba és gyengíteni az eurót, a jelek szerint azonban erre nem is lenne szükség.

A fejlett világ jegybankjai - brit, svájci, japán, amerikai - egymás sarkát taposva igyekeznek gyengíteni saját devizájukat, amitől azt remélik, hogy a leértékelődő árfolyamtól szárnyra kap az export, erősödik a hazai ipar, feltámad a munkaerőpiac és emelkedő pályára áll a gazdaság. Egy nagy jegybank van, amely szembe megy a trenddel: az Európai Központi Bank. (Bővebben lásd "Az EKB nem hajlandó gyengíteni az eurót" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Külkereskedelmi egyenleg az eurózónában (kék színű grafikon)

Az ember első gondolata akár az is lehetne, hogy a szép kis adósságválságba belemászó európaiak ismét bakot lőnek, Jacob Funk Kirkegaard, a Peterson Institute közgazdasági kutatóintézet szakembere azonban úgy véli, hogy ezúttal mégis az öreg kontinens jegybankárainak van igaza.