Pénzügyi Szemle online blog

A jelek szerint vagy lemondunk a demokráciáról, vagy nyakig eladósodunk.

A politikai filozófiai mesterei közül sokan figyelmeztettek a demokrácia veszélyeire, a mostani európai adósságválság pedig különösen élesen mutat rá bizonyos igazságokra. (Bővebben lásd "Adósságválság: a demokrácia természetes velejárója" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Platón attól tartott, hogy demokráciában a vezetők minden elvesznek a gazdagoktól, amit lehet megtartanak maguknak, a többit pedig jóságosan szétosztják a népnek. James Madison, az egyik amerikai alapító atya szerint a demokráciában félő a pénznyomtatás felfutása, az adósságok elinflálása, a vagyon egyenlő felosztása, miközben John Adams, az Egyesült Államok második elnöke pedig arra figyelmeztetett, hogy demokráciában az egyenlőség nevében nagyon megadóztatják majd a gazdagokat, ennek minden hátulütőjével egyetemben…

Az Economist összeállítása szerint a demokrácia mellett szól mindeközben, hogy minden alternatív társadalomszervezési módszer még ennél is rosszabbul teljesített, elég csak a szovjet rendszer bukására gondolni. Na, de akkor mégis mi történik most Európában, és kell-e félteni mindettől a demokratikus berendezkedéseket.

A gond abból adódik, hogy a demokratikus államokban sokszor nagyon túlterjeszkedett eredeti funkcióján az állam – ami most állami újraelosztáson keresztül valósul meg, annak töredékéről folyt a vita az ókori Görögországban, illetbe amikor az imént idézett Madison és Adams megszólaltak. Manapság ugyanis az állam számos anyagi kötelékkel kötődik a polgáraihoz – adót szed, visszaoszt, szolgáltatásokat és termékeket vásárol.

A probléma abból adódik, hogy az állami gondoskodás haszonélvezői sokan vannak, és nagy lobbierőt képviselnek, miközben az adófizetők érdekérvényesítése egyelőre szerény. A költségek azonban csak gyűlnek és idővel magukkal rántják az egész országot – ahogy azt Platón földjén meg is lehet figyelni…

A The Economist szerint a részben mindenképp a demokrácia alapjaiból adódó adósságproblémára két megoldás is létezik: az egyik a görög és az olasz modell, a másik az amerikai. Az első szerint az országokat nem demokratikusan választott vezetőkre kell bízni (Lucas Papademos egykori jegybankért nem választotta meg senki, Mario Monti egykori európai technokrata, akire szintén nem mérettetett meg a választásokon), a másik pedig, hogy a döntéseket egyféle paritásos bizottságban (bipartisan commission) hozzák meg, majd ezt szentesítse a parlament.

A pénzügyek globalizálódásának van egy érdekes folyománya az imént tárgyalt szempontból is: Madisonnak ugyan abban igaza volt, hogy az állam elveheti a gazdagok vagyonát, de a külföldi hitelezőknek mindenképp fizetnie kell.