Pénzügyi Szemle online blog

A fejlett gazdaságok nyakig el vannak adósodva, a befektetők pedig szinte ingyen finanszírozzák őket.

A 10 éves amerikai és brit állampapír hozam 1,7, a német 1,2, a japán pedig 0,5 százalék közelébe süllyedt, ami roppant megnyugtató lehet az államadósság miatt aggódóknak. Egyáltalán, miért izguljunk a japánok GDP-hez mért 200 százalékos államadósságáért, ha a fizetett kamat mindössze 0,5 százalék évente? (Bővebben lásd "Mi indokolja az alacsony hosszú távú kamatokat?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Kétségtelen tény, hogy a helyzet most még megnyugtató, a belátható jövőben ugyanis minden amellett szól, hogy a jelenlegi alacsony kamatok kitartanak. Kenneth Rogoff, a Harvard közgazdásza ugyanakkor rámutat, hogy távolról sem igaz az a nézet, mely szerint a jegybankok tartják 0 százalék közelében a kamatokat. A jegybank ugyanis tipikusan csak a rövid távú állampapír-hozamokra van hatással, és bár kétségtelen tény, hogy a fejlett világ legtöbb központi bankja a hosszú távú állampapírok piacán is jelen van, mint vevő, ezeken a piacokon a tendenciákat alapvetően már nem a jegybankárok irányítják.

A nyugat-európai nyugdíj, egészségügy és oktatás színvonala irigylésre méltó, a rendszer fenntartásához azonban ki kell lépni a jelenlegi gazdasági mocsárból.

Bár az előrejelzések azt mutatják, hogy a nyers GDP-adatok tekintetében a vezető európai gazdaságokat szépen lassan megközelítik, sőt le is hagyják a legjelentősebb feltörekvő piacok - Kína, India, Brazília -, Nyugat-Európa szociális ellátórendszereit a világ még mindig irigykedve figyeli. Kinek jutna eszébe Németország vagy Ausztria helyett mondjuk Kínában élni, és feladni a színvonalas oktatás, egészségügy és gondtalan nyugdíj lehetőségét a robogó GDP-növekedésért? (Bővebben lásd "Így tartható fenn az európai szociális rendszerek színvonala" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez az európai rendszer ugyanakkor a jövőben komoly kihívásokkal néz szembe, a jelenlegi színvonal fenntartása ugyanis a stagnáló, sőt recesszió szélén billegő gazdaságokkal egészen biztosan nem lehetséges - hangsúlyozza elemzésében Javier Solana, korábbi spanyol külügyminiszter.

Ideje elfogadni, hogy a mai fiatalok jó eséllyel nem élnek majd jobban, mint a szüleik.

Az emberi történelem nagy részében az egy főre eső gazdasági növekedés közel volt a nullához, az utóbbi 250 év kivételesnek tekinthető ebből a szempontból. A baj csak az, hogy jó eséllyel a következő időszak a normálishoz, azaz a minimális növekedéshez való visszatérést hozza majd - erre jutott elemzésében Robert J. Gordon, a Northwestern University kutatója. (Bővebben lásd "El kell felejteni a gazdasági növekedést?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Mivel érvel Gordon? Abból indul ki, hogy a növekedés alapvetően a termelékenység növekedésére vezethető vissza, az pedig jellemzően technológiai innovációban gyökerezik. Vagyis akkor van gyors növekedés, ha van mély és a mindennapi életre kis kiható, fontos innováció.

Így volt ez az első ipari forradalom idején, 1750 és 1830 között (a gőzgépek korszaka, aminek a szimbolikus műve a vasúthálózat kiépülése volt), a második ipari forradalom idején, a 19 század végén (az elektromosság, a belső égésű motor, a rádió, a telefon, a vegyipar, az olajipar korszaka), illetve a harmadik ipari forradalom idején is (számítógép, félvezető, internet).

Amerikai kutatók kimutatták, hogy a lehető legegyszerűbb és leghatékonyabb módja a költségvetés rendbe tételének a társadalom leggazdagabb rétegeinek megadóztatása.

Érdemes emelni a személyi jövedelemadó legfelső kulcsát, ezzel ugyanis növekednek az adóbevételek, csökkennek a társadalmon belüli vagyoni különbségek, és ami a legfontosabb, az adóemelés nem akasztja meg a gazdasági növekedést és a beruházásokat - erre a következtetésre jutottak az amerikai Center on Budget and Policy Priorities kutatóintézet szakemberei. (Bővebben lásd "Érdemes emelni a jövedelemadó felső kulcsát?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kutatást annak kapcsán végezték el a szakemberek, hogy az amerikai elnökválasztási kampány során komoly vitát kavart a kérdés: vajon érdemes-e megszüntetni a gazdagok számára Bush elnök által bevezetett adókedvezményeket, azaz érdemes-e növelni a gazdagok adóit.

A jelek szerint az adócsökkentés semmiképp sem csodaszer, automatikusan és önmagában nem lendíti fek a gazdaságot.

Az egyik általánosan is elfogadott nézet szerint a magas adók - és a túl nagy állam - lassítják a gazdasági növekedést, míg az adócsökkentés serkentőleg hat, miután ösztönzi mind a beruházást mind a fogyasztást. A recept ezen tétel alapján pofonegyszerű: csökkenteni kell az adókat, ezzel párhuzamosan visszavágni az állami kiadásokat, hátradőlni és élvezni a gyorsuló gazdasági növekedés minden előnyét. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Steven Strauss, a Harvard University professzora ugyanakkor rámutat, hogy ez a vélt összefüggés igencsak félrevezető, egy ország gazdasági növekedését ugyanis tucatnyi összetevő határozza meg - jogrend/jogbiztonság, infrastruktúra, nemzetközi gazdasági kilátások, oktatás/egészségügy színvonala -, melyek közül az adószint csak egy, és még csak nem is a legfontosabb.