Pénzügyi Szemle online blog

Ha az állam túl optimistán kalkulál a nyugdíjcélú befektetések várható nyereségével, akkor könnyen bajba kerülhet.

Parázs kis vita kerekedett közgazdász körökben az amerikai állami nyugdíjakkal kapcsolatban, melyekről a szakemberek egy része úgy véli, hogy alapos bajba sodorhatják az amerikai költségvetést abban az esetben, ha nem jönnek be a gyenge lábakon álló várakozások. (Bővebben lásd "Mennyivel tartozik az USA a nyugdíjasoknak?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Az állam ugyanis a tengerentúlon egy előre ismert havi összeget ígér a majdan nyugdíjba vonuló közalkalmazottaknak, annak megfelelően, hogy mennyi a fizetésük, és hány bedolgozott évük van. Ezt a majdani, akár évtizedek múlva esedékes pénzösszeget - ami tulajdonképpen az állam tartozása - csökkentik a nyugdíjpénzek várható befektetésein elért hozammal, mondván, ha egy év múlva fogok tartozni 100 egységgel, akkor ma tulajdonképpen csak kb. 90 egységgel tartozok akkor, ha ez alatt az egy év alatt kb. 10 százalékos hozamot fogok tudni elérni.

Nem arra kellene figyelni, hogy milyen megszorításokkal lehet faragni a költségvetési hiányon, hanem arra, hogy hogyan lehet hatékonyabban elkölteni a milliárdos adóbevételeket.

Kenneth Rogoff, a Harvard professzora egyértelművé teszi: nem akarunk lemondani az állam által biztosított szolgáltatásokról (autópálya, tömegközlekedés, ingyenes felsőoktatás, nyugdíj, rendőr…), miközben többet sem akarunk adózni, a költségvetés hiányát valahogy mégis le kellene szorítani. (Bővebben lásd "Hatékonyabb állam kell" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A megoldás a szakember szerint csakis az lehet, ha az állam hatékonyabban költi el az adóbevételeket, így vagy kevesebb adóból biztosít ugyanolyan szolgáltatást, vagy szinten maradó adók mellett nyújt egyre többet és többet.

Egy amerikai felmérés szerint a közszférában dolgozók csupán a versenyszférában jellemző fizetés kétharmadát kapják ugyanazért a munkáért. Ha ez igaz, akkor megéri váltani…

Az Egyesült Államokban a legtöbb gazdasági vita a költségvetési hiánnyal kapcsolatos, jelesül hogy hogyan lehetne úgy csökkenteni a deficitet, hogy a növekedés ne torpanjon meg. Kézenfekvő megoldás lehet az állami alkalmazottak fizetéscsökkentése, ami azonban érthető okokból heves ellenállásba ütközik. (Bővebben lásd "Közszféra vs. magánszféra: hol keresnek többet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy felmérés - melyet a Federal Salary Council készített - például arra hivatkozik, hogy hasonló munkáért a közszférában csupán a versenyszférában mért fizetések 65 százalékát kapják, azaz kijelenthető, hogy a közszférában dolgozók már így is alulfizetettek.

A magánszférában dolgozók évente megközelítőleg egy hónappal dolgoznak többet, mint a közalkalmazottak. Legalábbis egy amerikai felmérés szerint.

Gyakran lehetünk fültanúi, amint egy a magánszférában dolgozó barátunk épp azt dörgöli egy másik, közszférában tevékenykedő cimboránk orra alá, hogy a magánszféra sokkal "keményebb", többet kell dolgozni, nincs szabadság, sőt a főnök még hétvégén és ünnepnapokon sem hagyja pihenni. (Bővebben lásd Munkaidővita: közszféra versus magánszféra című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy amerikai kutatás megpróbált a végére járni, és arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon a közalkalmazottak, vagy a magánszférában elhelyezkedők dolgoznak-e többet.

Egyre kisebb szükségünk van a gondoskodó államra, annak mérete mégis egyre növekszik.

Az elmúlt száz évben az állami kiadások jóval gyorsabban növekedtek, mint maguk a gazdaságok, például az Egyesült Államokban az inflációval korrigált átlagjövedelem 1929-óta a négyszeresére - 42 000 dollárra - nőtt, miközben az állami kiadások 25-szörösükre híztak. A tendencia a legtöbb fejlett gazdaságra igaz, így nem is csoda, ha a sajtó roskadozik az államadóságok és a költségvetések tarthatatlan helyzetéről szóló cikkektől. (Bővebben lásd "Egyre kevésbé van szükség gondoskodó államra?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az államok egyre nagyobbak, és a gazdaság egyre több területén vannak jelen, a számok azonban azt mutatják, hogy amint egyre gazdagabbá válik egy ország, az állampolgároknak úgy lesz egyre kisebb szükségük az államra. Az USA-ban például az 1929-óta négyszeresére emelkedő reáljövedelem azt eredményezte, hogy ma már a középiskolát végzett, gyermeket nevelő, és nyolc órás munkahellyel rendelkező szülők között a szegénységi küszöb alatt élők aránya kevesebb, mint 2,0 százalék.