Pénzügyi Szemle online blog

Eleinte jó ötletnek tűnt a devizahitel, aztán mégis befürödtünk vele.

Volt idő, amikor a hitel vagy a készpénz is nagy szónak számított, ma azonban már csak kapkodjuk a fejünket, amikor a bonyolult pénzügyi "szörnyszülöttekről" - CDS, swap, határidős devizapiac - olvasunk. A pénzügyi innovációk szerves részét képezik mindennapjainknak, épp úgy megtalálhatók az egyszerű napi bevásárlás (hitelkártya, bankkártya) során, mint a hosszú távú pénzügyi döntéseinknél (ingatlanhitel, nyugdíjtakarékosság). (Bővebben lásd "Szükséges, de kockázatos - a pénzügyi innovációk tapasztalatai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Minden pénzügyi újítás egy-egy felmerülő igényhez kapcsolódik, a gond csak az, hogy az új megoldásokkal fejest ugrunk az ismeretlenbe. Nincs előélet, nincsenek múltbeli példák - vagy ha vannak, akkor nem ritkán az emberi kapzsiság elhomályosítja ezeket -, kitaláljuk, megcsináljuk, és bízunk benne, hogy működni fog.

Nincs kereslet és magas az államadósság? A megoldás az unortodox gazdaságpolitika! - nem a magyar nemzetgazdasági minisztert idéztük, hanem Richard Wood közgazdászt, aki az ortodox receptekkel való szakítást ajánlja az európai válság leküzdéséhez.

Wood most megjelent könyvének rövid kivonatát a VoxEU portál közli. Eszerint a lényeg a gazdasági növekedés adósságnövekedés nélküli beindítása. (Bővebben lásd "Unortodox gazdaságpolitika - A megoldás Európa gondjaira" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az érvek a következők:

- a konvencionális kötvényalapú finanszírozás növeli az adósságot és ezáltal a pénzügyi sebezhetőséget és kitettséget,

- a megszorítások csökkentik a keresletet, a kibocsátást és a foglalkoztatottságot, és az adóbevételek visszafogásával emelik az adósságot,

- a periféria országaiban a monetáris politikának feladata a hozamok csökkentése, de a pótlólagos pénzkibocsátás nem éri el a reálgazdaság szintjét,

- a gazdaságpolitikának úgy kell növekedést generálnia, hogy nem növeli az adósságot és az inflációt.

Elképzelhető, hogy a jelen válság során a legnagyobb gond az, hogy a világ kifogyott a növekedést generáló új innovatív ötletekből?

A fejlett világra az elmúlt évek lassú gazdasági növekedését követően a soron következő években is stagnálás/erőtlen növekedés vár, ami egyre több szakember szerint már nem a pénzügyi válság hatása, hanem annak tudható be, hogy a világ kifogyott a forradalmi megoldásokból. (Bővebben lásd "Pénzügyi válság vagy innovációs válság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legpesszimistábbak egyenesen úgy látják, hogy a fejlett világban - elsősorban Európában - az elmúlt 250 év gyors növekedése volt a kiugró eredmény, és a következő évszázadok az 1700-as évek előtti időszakhoz hasonlóan stagnálással telnek majd.

A tandíj önmagában nem katasztrófa, minél többet fizetek, annál többet várhatok el a pénzemért. Elvileg.

Az amerikai egyetemek hatékonyabbak, jobbak, színvonalasabbak mint az európaiak, aminek legalább két oka van: az USA többet költ oktatásra, a felsőoktatási intézmények pedig jóval nagyobb autonómiával rendelkeznek, mint európai társaik. Utóbbi annyit tesz, hogy az állam ott jóval kevésbé szól bele az intézmények irányításába és finanszírozásába, az egyetemek a tengerentúlon szinte már úgy működnek, mint az államtól független, piaci alapon létrejött "vállalatok". (Bővebben lásd "A felsőoktatás finanszírozása és autonómiája" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Általános - bár a válság miatt most egy kicsit kikezdett - nézet a közgazdaságtanban, hogy ami piaci alapon működik, az többnyire hatékonyabb, mint ami államilag vezérelt. Ez alapján egyértelműnek tűnik: ha Európa ugyanolyan színvonalú egyetemi oktatást szeretne, mint a tengerentúlon, akkor az államnak egyre kisebb részt kell vállalnia a felsőoktatás finanszírozásából és irányításából egyaránt.

A pénzügyeink rendbetételéhez az lenne a minimumelvárás, hogy tudjuk, mennyi pénzünk van, és milyen kötelezettségeket vállaltunk. A magyar állami rendszer most ezt sem igazán tudja.

Már az előző poszt is arról szólt, hogy nem megkurtítani kell az államháztartást, hanem ésszerűsíteni a költségvetési gazdálkodást. Nem felülről kell nézni az államháztartást, hanem részletekbe menően ismerni kell a rendszert, hogy tudjuk, hol lehet a legkisebb társadalmi veszteséggel csökkenteni az adófizetők pénzének költését. (Bővebben lásd "Közpénzügyek és versenyképesség (2. rész)" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)



Mik azok a kitörési pontok, amelyek segíthetnek elérni ezt a célt?

1, Fenntartható adósságcsökkentéshez eredményes és hatékony közpénzköltés kell. Ez kiszámítható tervezést és megfelelő tartalékolást tételez fel.