Pénzügyi Szemle online blog

Mikor lesz már vége a válságnak? - tettük fel a kérdést számtalanszor az elmúlt fél évtizedben. A válasz általában az volt, hogy "még két-három év biztosan", a szomorú valóság azonban az, hogy a teljes gyógyuláshoz ennél jóval több idő kell.

A lejtmenet egy pénzügyi összeomlással indult még 2008-ban, majd következett a gazdasági válság a maga recesszióival és a megugró munkanélküliséggel, végül beköszöntött az adósságválság, melynek során kiderült, hogy sem a lakosság, sem az államok nem tudnak egészségesen működni ilyen magas adósságok mellett. Az igazi gond minden bizonnyal ez, azaz a tetemes adósságállomány, melyet a világ a válság előtti békeévekben halmozott fel. (Bővebben lásd "Évtizedekig küzdünk még az adósságokkal?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Adósságok GDP-hez mért aránya (pirossal a magánszektor, kékkel az államadósság)

A "mikor lesz már végre vége a válságnak" típusú kérdés tehát lefordítható erre: "mennyi időbe telik, míg a lakosság és az államok egészséges szintre építik le az adósságokat?"

Elkerülhetők lennének a válságok, ha szigorú szabályokat írnánk elő a bankoknak, és ezeket a szabályokat be is tartatnánk?

"Minél kevésbé szól bele az állam a gazdaság működésébe, és minél szabadabb kezet kap a piac, a rendszer annál hatékonyabb lesz." - gyakran hallani ezt az összefüggést, a pénzügyi válságot látva azonban az embernek kétségei támadhatnak. A pénzügyi rendszerben például egészen biztosan nem válik be az "adjunk szabad kezet a piacnak" hozzáállás, mint ahogyan természetesen a túlzott állami regula sem lehet hatékony. (Bővebben lásd "Az amerikai pénzügyi szabályozás története" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A megoldás az arany középút lehet, azaz hogy egészséges központi játékszabályok között hagyjuk szabadon mozogni a piaci szereplőket. Így remélhetőleg nem fog évente összeomlani a rendszer, és a fölöslegesen túlszigorított szabályok sem kötik gúzsba az egyes szereplőket. A kérdés már csak az, hogy ezek a játékszabályok mennyire legyenek szigorúak, és hogy a gazdasági helyzet javulásával hogyan tartható fenn a bankok számára fölöslegesnek tűnő szigor.

Semmi meglepetés nem volt a frankhitel-válságban, felkészülhettünk volna. A rossz hír az, hogy amint kikászálódunk a svájcifrank-csapdából, máris jön a következő zakó.

A hitelválságok a történelem során kísérteties hasonlóságot mutattak, és meglepően szabályos periódusokban követték egymást. Egy tipikus hitelválság - mint amilyen a magyar svájcifrank-hitelek felfutása volt - könnyen azonosítható: a gazdasági növekedés, a lakossági fogyasztás és az építőipar szárnyal, a részvényárak a magasba törnek, a lakosság egy főre eső hitelállománya legalább 30 százalékkal emelkedik, ömlik a tőke az országba, a nemzeti deviza masszívan felértékelődik. (Bővebben lásd "Hitelválságok: 2020-ig nyugtunk lehet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ezt a folyamatot jellemzően egy hirtelen krach töri meg, melyet a deviza zuhanása, tőkemenekülés, recesszió, a hitelek bedőlése, és bankválság követ. A gazdaság kilábalása éveket vesz igénybe, a rossz hír azonban az, hogy mire ismét rendbe jönnének a dolgok, a gazdasági szereplők elkezdik letenni a következő válság alapjait.

Az eurózóna megmenekült az összeomlástól, a spanyolok és az olaszok szépen lassan talpra állnak, az euró gyengülése pedig lehetővé teheti a fizetési övezet kilábalását.

Az elmúlt években nem sok optimista véleményt lehetett olvasni az eurózónáról, olyat pedig végképp nem, amelyik a válság végét jósolta volna. Javíthatatlan optimistáknak érdemes fél szemmel végigfutni Martin Feldstein, a Harvard University professzorának elemzésén, melyben a közgazdász a válságos időszak végét hirdeti. (Bővebben lásd "Eurózóna: elhárult az összeomlás veszélye" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A professzor szerint azzal, hogy az EKB megígérte a spanyol és olasz kötvénypiacok megtámasztását, a német döntéshozók pedig támogatásukról biztosították a mentőakciót, végleg elhárult az eurózóna összeomlásának veszélye. Eközben az olasz és spanyol költségvetések egyre közelebb kerülnek a fenntarthatóhoz - az IMF szerint 2013-ban az olasz deficit 1,8 százalék, a spanyol mínusz 5,7 százalék lehet -, amely kiigazítási folyamat hamarosan kiegészülhet egy szerény gazdasági növekedéssel, stabilizálva az említett országok adósságpályáit.

Nem lehet olcsó hitelekkel kiegyenlíteni a társadalmon belüli jövedelmi különbségeket.

A társadalmon belül jelentősek a jövedelmi különbségek, a gazdagok nagyon gazdagok, a középrétegek jövedelme inkább stagnál. Jó lenne a választásokat megnyerni, felpörgetni a fogyasztást és a lakásépítéseket, hogy munkahelyteremtés és GDP-növekedés legyen, és mindezt úgy, hogy lehetőleg a gazdagokat ne adóztassuk, mert azért azt mégse illik. Kérdés, hogy miként oldható meg a feladvány, természetesen minél egyszerűbben. (Bővebben lásd "Jövedelmi különbség, mint a válság kiváltó oka" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A választ az USA gazdasági vezetőinek kellett megtalálniuk nem sokkal az ezredfordulót követően, és minthogy a világ egyik legkreatívabb közgazdász csapatáról van szó, nem is okoztak csalódást. Azt ugyanakkor nem vették számításba, hogy a remek ötlet alig több mint fél évtizeddel később romba fogja dönteni a világgazdaságot.