Pénzügyi Szemle online blog

Jobb lenne, ha többet keresnénk? Elégedettebbek lennénk és talán boldogabbak is? Mennyi pénzre mondanánk, hogy elég?

Tetszik, nem tetszik, a mai világban az első számú egyértelmű értékmérő a pénz. Nem véletlen, hogy amikor az ember az első ötéves osztálytalálkozóján leül a régen látott padtársak mellé, az első kérdés ez: Na és mennyit keresel? A későbbi osztálytalálkozókon többnyire az egészség a fő téma, de a karrierépítés elején mindenképp az anyagiak kerülnek a középpontba. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Angus S. Deaton és Anthony Barnes Atkinson" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

De vajon mire elég a pénz, és mire elég a még több pénz? Elégedettek leszünk, ha többet keresünk? Vagy boldogok is? Ezekre a kérdésekre keresi a választ egyik legfrissebb tanulmányában a téma Nobel-díjra is esélyesnek tartott professzora, Angus Deaton.

Az állam leendő nyugdíjasok felé fennálló tartozása jóval nagyobb annál, mint amivel a mai politikusok számolnak. Adódik a kérdés: hogy lesz így tisztes nyugdíjunk?

Manapság az államadósság gyakori téma a sajtóban, azaz az a fillérre pontosan kiszámított összeg, amivel az állam tartozik a gazdaság többi szereplőjének. Arról ugyanakkor viszonylag kevés szó esik, hogy az államnak milyen, előre ki nem számított tartozása áll fenn a leendő nyugdíjasokkal szemben. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerekben ugyanis - azaz ott, ahol nem mindenki a saját öregkorára gyűjt - a jövő nyugdíjasainak az állam tartozik. Ő az, aki vállalja, hogy a most még járulékfizető dolgozóknak a jövőben tisztes nyugdíjat fizet. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Stephen A. Ross" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez az adósság ugyanakkor jóval súlyosabb annál, mint amivel az államok számolnak. Stephen A. Ross, a Nobel-díjra is esélyes közgazdász professzor szerint például az Egyesült Államok állami nyugdíjrendszerében a valós tartozás az állami számításoknál jó 23 százalékkal magasabb.

Talán elkerülhettük volna a svájcifrank-hitelek összeomlását, ha időben figyelmeztetnek - márpedig az idei közgazdasági Nobel-díj egyik esélyese épp az ilyen lufikkal foglalkozik jó ideje.

A pénzpiacokon időről-időre kialakulnak buborékok, melyek előbb hirtelen összeomlással, majd elhúzódó recessziókkal fenyegetnek. Elég csak a 2000-es évek elején kidurrant technológiai lufira, a 2008-as pénzügyi összeomlást előidéző amerikai ingatlanpiaci buborékra, vagy a magyar háztartások életét megkeserítő svájcifrank-hitelezésre gondolni. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Robert J. Shiller" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdés csak az, hogy ha tudjuk, hogy lesznek buborékok, melyek súlyos veszteséget fognak okozni, akkor vajon miért nem tudunk tenni ellenük. Egyáltalán, miért alakulnak ki ezek a pénzügyi lufik, mi mozgatja a folyamatban részt vevő egyéneket, és honnan lehet tudni egy áremelkedésről, hogy elérte a buborék-fázist?

Orbán Viktor 200 ezer új munkahelyet vár az agráriumtól, és nem ő az egyetlen, aki szerint ez a vidéki Magyarország egyetlen reménye.

Munkahelyteremtés terén nincs csodaszer, egy egyszerű alapelvet azonban érdemes lenne szem előtt tartani a vidéki Magyarországon is: abból főzzünk, amink van. Vidéken - gondolva itt elsősorban a kisvárosokra és a falvakra - nincsenek nagy multinacionális vállalatok, bankok, plázák, fejlett szolgáltatószektor, így dolgozni rendszerint a postán, a hivatalban, az iskolában, a kisboltban és a kocsmában lehet.

Van azonban egy valami, amire a nagyvárosban nincs lehetőség, vidéken viszont annál inkább, ami az emberek tömegének adhatna munkát, élelmiszert, télen pedig tűzifát: a mezőgazdaság. (Bővebben lásd "Kitörési pontok a mezőgazdaságban - mit tehetünk?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A mezőgazdaságban rejlő óriási lehetőség, hogy amellett hogy devizát és GDP-t termel, a vidéki embereknek adhat(na) munkát. És hogy miért nem ad most?

Még csak arról sem dönthetünk teljesen szabadon, hogy milyen kapitalizmust építünk Magyarországon.

Sokféle kapitalizmus van, még akkor is, ha az államszocializmusból kiépített kínai rendszert nem is vesszük figyelembe. A liberális demokráciákban látható két véglet az amerikai liberális piacgazdaság, illetve a skandináv államokban jellemző koordinált piacgazdaság. A politológiai és közgazdasági szakirodalom szerint mind a két típus életképes, képes magas életszínvonalat és dinamikus növekedést biztosítani - de természetesen vannak eltérések közöttük. (Bővebben lásd "Melyik kapitalizmust válasszuk?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Három kutató, Daron Acemoglu, James A. Robinson és Thierry Verdier a kapitalizmus-típusok innováció terén megfigyelhető eltéréseiről írt tanulmányt. Szerintük az amerikai modell sikeresebb a radikális újítások terén (szoftveripar, biotechnológia, félvezetőgyártás), míg a skandináv megközelítésű államokban erősebb az "inkrementális" innováció, az újítások továbbfejlesztése (gépipar, tartós fogyasztási cikkek, közlekedésipar). Az is eltérés, hogy a koordinált piacgazdaság biztosabb és kiegyenlítettebb szociális feltételeket teremt, mint liberális társa.