Az elmúlt évek egyik legjobb befektetése a szomáliai kalózkodás finanszírozása és felfuttatása lehetett, ami mára valóságos iparággá nőtte ki magát, és 2009-ben nem kevesebb, mint 70 millió dolláros bevételt eredményezett.

A világ egyik legszegényebb országának számító Szomáliában - ahol az egy főre jutó GDP az évi 300 dollárt is alig éri el, ami kevesebb, mint napi egy dollár – az első számú gazdaságélénkítő tevékenység a kalózkodás.


A Chatham House tanulmányából kiderül (lásd jobb oldali hasáb), hogy a többnyire helyi halászokból verbuvált kalózokat elsősorban külföldre menekült gazdag üzletemberek pénzelik, akik az elfoglalt hajórakományok után követelt válságdíjak mintegy felére tartanak igényt, a fennmaradó összeget pedig a szomáliai gazdaság fellendítésére fordítják.
A Szomáliában befektetett kalóz pénzek így mindösszesen évi 30-40 millió dollárra – megközelítőleg 8-10 milliárd forint - rúgnak, ami első ránézésre talán nem tűnik eget rengető összegnek, a helyi árak és bérek mellett ugyanakkor jelentős gazdaságélénkítő forrást jelent. Ez az összeg Puntland régió költségvetésének például ötszöröse, míg a teljes szomáliai szarvasmarha kivitel duplája.

A kalóz pénzek elsősorban a regionális központokba áramlanak, és a helyi építőipart lendítik föl – utak, vasút, lakóházak épülnek -, de jótékonyan hatnak a mezőgazdaságra is. A fizetések is megugrottak, Nugal tartományban például a 2005-ös 1,5 dollárról 2011-re közel 5 dollárra emelkedett a napi bér, ami a szomáliai viszonyokhoz képest – az emelkedő infláció ellenére is - kiemelkedő fizetésnek számít.

Nem meglepő módon a nemzetközi politikai nyomás ellenére a helyi vezetőknek eszük ágában sincs bármit is tenni a kalózok ellen, az „iparág” felszámolásával ugyanis az első számú gazdaságélénkítő katalizátortól fosztanák meg a két évtizede polgárháborúktól szenvedő Szomáliát.