Az európai uniós pénzügyi felügyeletek között nem volt együttműködés, ami lehetetlenné tette a fedezetlen devizahitelezés elleni hatékony fellépést. Az uniós szabályozás egy pár éves késéssel lépett életbe.

A 2007-ben kitört pénzügyi válság mára már európai adósságválsággá változott, de azért nem szabad elfelejteni, hogy nem annak indult. Az alapprobléma a túlzott hitelkihelyezés volt, azaz mindenekelőtt az, hogy olyan emberek, cégek, testületek kaptak hitelt, amelyek nem tudták ezt visszafizetni – legyen szó az Egyesült Államokról és lakástulajdonosokról, Európáról és az elszegényedett, versenyképességüket vesztett államokról, vagy épp Magyarországról és a devizahitelesek tömegeiről.

Bethlendi András A felügyeleti együttműködés hiánya és a devizahiteles válság című írásában (lásd a jobb hasábban) arra mutat rá, hogy a válság kitörésének, illetve súlyossá válásának egyik oka az volt, hogy a pénzügyi piacokon a szabályozók és a szabályozottak közötti "harcban" nem egyenlő felek küzdelméről volt szó. Az egyik oldalon ott álltak a szétaprózott nemzeti pénzügyi felügyeletek, amelyek között szinte alig volt kooperáció és információáramlás, a másik oldalon pedig ott volt egy szorosan integrált és nagy pénzügyi csoportok által dominált pénzügyi szektor, amelyen belül szinte tökéletes volt a tudás- és információtranszfer.

Ez a felügyeleti, intézményi megosztottság, illetve a felügyeletek közötti kooperáció hiánya nagymértében felelőssé tehető azért, hogy Kelet-Közép-Európában elterjedt a fedezetlen devizahitelezés. Ma már egyértelmű, hogy a lakossági devizahitelezés felfutása a régió pénzügyi rendszerének elsőszámú kockázati tényezője, a válság kirobbanása előtt a nyugat-európai szabályozás azonban nem hogy nem gátolta, hanem épp, hogy ösztökélte ezt a terjeszkedést. Vajon miért nem léptettek életbe korlátozásokat ezekkel a termékekkel kapcsolatban?

A korlátozó eszközök bevezetésével szemben gyakran hangoztatott egyik ellenérv az volt, hogy ha egy ország bevezet ilyen eszközöket, akkor a külföldi leánybankok működési formájukat megváltoztatva kikerülhetik az adott nemzeti szabályokat. Ez annyiban megfelelt az igazságnak, hogy ha nem leánybankként, hanem fióktelepként működtek, illetve határon átnyúló szolgáltatást nyújtanak, akkor már nem, vagy nem teljesen vonatkoztak rájuk a nemzeti szabályok. Vagyis egy-egy ilyen korlátozás csak szépségtapasz lett volna, a devizahitelezés más formában ugyanis úgyis folytatódott volna.

Kérdéses, hogy valóban ez történt volna-e, mégpedig főleg a mostani európai uniós szabályozás, illetve ajánlás tükrében, amely rámutat, hogy ez az ellentmondás egy nemzetközi kooperációs szabállyal könnyen felülírható. Lefektették ugyanis a „viszonosság” elvét, ami kimondja, hogy ha egy nemzeti felügyelet a fenti intézkedések valamelyikével él a fedezetlen devizahitelezés kockázatainak csökkentése érdekében, akkor a többi érintett felügyeletnek legalább olyan szigorú követelményeket kell megfogalmaznia az általa felügyelt intézményektől az adott ország relációjában - függetlenül az adott országbeli működési formától. A viszonosság célja a szabályozói arbitrázs megakadályozása, azaz hogy a bankok működési formájukat megváltoztatva ne tudják kikerülni az adott nemzeti korlátozó szabályokat.

Szerencsés lett volna ezt az ajánlást egy pár évvel hamarabb megfogalmazni.