Hiába süllyedt reménytelen válságba a gazdaság, tíz év is elég, hogy kikeveredjen a mocsárból, sőt éltanulóvá lépjen elő.

Látszólag úgy tűnik, hogy a bajban lévő európai országok - spanyol, görög, portugál - örökre leírták magukat, és semmi esélyük kikeveredni a munkanélküliség - államadósság - recesszió háromszögéből. A látszat azonban, mint oly sokszor most is csal, a közgazdaságtan ugyanis már számtalanszor bebizonyította, hogy helyes gazdaságpolitikával nem is kell több 10 évnél, hogy egy reménytelen helyzetben lévő ország éltanulóvá váljon. (Bővebben lásd "Mi a titka a német gazdasági csodának?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A felemelkedésre a legjobb példa Németország, melynek gazdasága tíz éve ugyancsak lesajnált helyzetben volt: magas munkanélküliség, recesszió, emelkedő államadósság és válságtól szenvedő pénzügyi szektor jellemezte, miközben ma az országot példaként állítják a mély válságtól szenvedő dél-európai országok elé.

A kérdés adja magát: hogyan csinálták a németek és a német állam? Daniel Gros, a brüsszeli Center for European Policy Studies kutatóintézet igazgatója hangsúlyozza, hogy semmi ördögire nem kell gondolni. Az államnak ugyanis nem az a feladata, hogy irányítsa a gazdaságot és minden kavics alá benézzen, hanem az, hogy elsősorban saját magára figyeljen.

Ha az állam a költségvetés hiányát rendben tartja - mondjuk kiegyensúlyozott szinten, azaz 0 százalékos hiány közelében, ahogy ma a németek -, továbbá az adók GDP-hez mért arányát megpróbálja leszorítani, akkor tulajdonképpen mindent megtett, amit csak megtehet. A többit érdemes rábízni a gazdasági szereplőkre. (Természetesen gondoskodnia kell még az alapvető jogállami keretek és a rend fenntartásáról, de gazdasági kérdésekbe nem szükséges belefolynia).

Mindezt alátámasztja a német versenyképesség javulása, amely elsősorban a reálbérek csökkenésén keresztül ment végbe, amely folyamatot azonban nem az állam vezérelte. A csökkenés mintegy magától ment végbe, miután a jelentős munkanélküliség nyomást gyakorolt a munkaerőpiacra, és a dolgozók kénytelenek voltak elfogadni az alacsonyabb fizetéseket és a hosszabb munkaidőket.

Talán meglepő, talán nem, a kutatások azt bizonyítják, hogy az állami reformok a munkaerőpiacon csak marginális pozitív hatással bírnak, azaz az állam jobban teszi, ha kimarad a munkaerőpiaci „csörtékből”, és rábízza azokat a munkaadókra és a dolgozókra.

Az állam magára figyeljen, takarékoskodjon, ne adóztassa agyon a gazdaságot, ügyeljen a korrekt játékszabályok betartására, ezen túl pedig engedje, hogy az egyes szereplők tegyék a dolgukat - röviden és velősen így értelmezi az állam szerepét Daniel Gros.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Az IMF-csomag színe és fonákja

A világ legrejtélyesebb intézményei

Gyerekként kapni a svájcifrank-pofont

Nem kell félni a sok nyugdíjastól

Nyugati nyugdíjhoz keleti növekedés?

Brüsszel téved, Magyarország fizet?