Pénzügyi Szemle online blog

A magyar származású milliárdos befektető Németországot hibáztatja, a német bölcs szerint folytatni kell a megszorításokat. Parázs vita a recsegő-ropogó eurózóna jövőjéről.

Késhegyre menő vitát folytat egymással Soros György milliárdos befektető és Hans-Werner Sinn, a University of Munich professzora, az Ifo gazdaságkutató elnöke az internet nyilvánossága előtt olyan kérdésekről, mint hogy Németország kilépjen-e az eurózónából, legyen-e eurókötvény, vagy épp ki a hibás a dél-európai országok leszakadásáért. Nagy meglepetést nem árulunk el: a szakemberek szerint a másik mindenben téved, a következtetés pedig az, hogy ha nem lesz megegyezés, akkor Európa mehet a levesbe… (Bővebben lásd "Parázs vita Soros György és Hans-Werner Sinn között" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Sokat elmond Európa jelenlegi problémáiról a két nagy tudású szakember vitája, akik sem arról nem tudnak megegyezni, hogy miért alakult ki a válság, sem arról, hogy mi a megoldás, de még arról sem, hogy szükség van-e egyáltalán euróra.

Soros eurókötvényekkel mentené az eurózónát, a németeket pedig válaszút elé állítaná.

Ciprusi bankbetét-mizéria, recesszió, emelkedő munkanélküliség, leszakadás az Egyesült Államoktól… az eurózónában az ember akármerre néz, csak gondot és aggodalmat lát, nem kellene sok ugyanakkor ahhoz, hogy a dolgok alapjaiban megváltozzanak. Soros György szerint például egy kis bátorsággal az időhúzásra berendezkedő németeket rá lehetne venni az optimális megoldásara: a közös eurókötvények kibocsátására. (Bővebben lásd "Eurókötvény és összefogás kell az eurózóna megmentéséhez" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Soros elképzelése szerint az eurózóna tagok a lejáró kötvényeik helyébe az eurózóna által közösen kibocsátott kötvényeket állítanák, mégpedig úgy, hogy 5 éven belül minden eurózóna tagnak el kellene érnie a GDP-arányos 60 százalékos államadósságot. A 60 százalékos határig mindenki bocsáthatna ki eurókötvényt, a határ fölött azonban csakis saját néven kibocsátott állampapírokat lehetne eladni, ami egy jóval drágább finanszírozási forma lenne.

Soros György elmélete szerint az európai politikusoknak tenniük kell valamit a görög lavina megállítása érdekében, máskülönben az események katasztrofálisak lehetnek.

A görög választások utáni két hétben a pénzpiacok pánik-üzemmódba kapcsoltak, és szinte minden nap estek. Az "eladás" gombra tenyerelő befektetők logikája érthető: ha a görögök megválasztják az euróellenes pártot, amely ígéretéhez híven megtagadja az EU/IMF-vállalások teljesítését, akkor Görögország csődbe megy, kiszorul az eurózónából, amely ezzel végzetes sebet kap, és végül darabokra hullik.

Ha pedig így lesz, akkor a pénzpiacokon egy Lehman-összeomlás utáni eladási hullám söpör majd végig, és kő kövön nem marad. De ha így lesz, akkor érdemes már most eladni, amíg viszonylagos a szélcsend. Eladni a spanyol, az olasz állampapírokat, részvényeket, mindent. (A görög válság kapcsán bővebben lásd cikkeinket a jobb oldali hasábban)

Viszont ha a befektetők eladnak, számítva az összeomlásra, akkor épp ezekkel az eladásokkal taszítják a mélybe például az olasz és spanyol államkötvényeket, előidézve egy még súlyosabb pánikhangulatot, jóval azelőtt, hogy a görögök egyáltalán megtartanák a június 17-re kiírt választásokat…

Annál mélyebb a gazdasági visszaesés és annál lassabb az azt követő felépülés, minél több hitelt osztottak ki a bankok a krízist megelőző években. A szomorú tény az, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt a bankok igencsak bőkezűen szórták a hiteleket Európában, az Egyesült Államokban és Magyarországon is.

"A buborékok kipukkanása hitelszűkülést, eszközfelszámolást, deflációt és vagyoncsökkenést okoz, amelynek arányai olykor katasztrofális méreteket ölthetnek." - írja Soros György "A 2008-as összeomlás és következményei" című könyvében. A legendás spekuláns hangsúlyozza, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás lezárt egy ún. szuperciklust, melynek során a világgazdaság motorja az amerikai fogyasztó volt, a növekedés pedig alapvetően a hitelexpanzióra, azaz az egyre olcsóbb hitelekből megvalósított fogyasztásra épült.