Pénzügyi Szemle online blog

Ha megkapom az állást, vagy nyerek egymilliót, akkor boldogabb leszek, vagy "csak" elégedetten hajtom álomra a fejem? Mennyit jelent a pénz és van-e olyan, hogy elég?

Az első számú és legfontosabb gazdasági mutatóként a GDP-t és annak növekedési ütemét szokás tekinteni, azaz a kapitalista gazdaságokban van egy feltételezés, mely szerint annál jobb nekünk, minél több pénzt keresünk. Ez az alapvetés azonban nagyon úgy tűnik, hogy gyenge lábakon áll. (Bővebben lásd "Boldoggá vagy elégedetté tesz a több pénz?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Elégedettség és a jövedelem közötti összefüggés

A National Bureau of Economic Research kutatóintézet közgazdászai ugyanis kimutatták, hogy bár az elégedettség érzet valóban egyenes arányban növekszik a gazdagsággal, a boldogság érzet szinte semmilyen összefüggésben nincs a pénzzel. Ha tehát több pénzt keresünk, vagy nagyon magas a GDP, azzal bár elégedettek lehetünk, de boldogok semmiképp (Richard Easterlin közgazdász 1974-ben írt először erről a jelenségről).

Kit izgat, hogy recseg-ropog az eurózóna, sokkal gazdagabbak vagyunk, mint 200 éve.

Ha kinyitjuk a napi gazdasági sajtót, szinte kizárólag aggasztó híreket olvashatunk: válságban az eurózóna, jönnek az újabb megszorítások, csúcsra ugrott a munkanélküliség. Ha csak a szalagcímeket olvasnánk, azt hihetnénk, hogy az emberiség történelmének legsötétebb éveiben járunk, az igazság azonban az, hogy - legalábbis a nyugati világban - történelmi léptékkel mérve soha nem volt még akkora gazdagság, mint most. (Bővebben lásd "A gazdaságtörténet legfontosabb grafikonja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Egy főre jutó GDP alakulása

Az Egyesült Államokban például az elmúlt két évszázadban az egy főre jutó átlagos jövedelem 2000 dollárról évi 50 000 dollár közelébe emelkedett reálértéken, azaz az infláció hatását kiszűrve. Az átlagos amerikai tehát ma közel 25-ször annyi terméket vásárolhat, mint 200 évvel ezelőtt, ami hihetetlennek tűnő fejlődést jelent (a grafikon tanulsága alapján az 1000 évvel ezelőtti reáljövedelmekhez képest még szembetűnőbb a gazdagodás).

A válasz talán nem meglepetés: a bankárok, akik a plusz pénz nagy részét zsebre teszik törlesztőrészlet formájában.

Ha a gazdaság stagnál és sok az alacsony keresetű munkavállaló, akkor logikusan adódik a következtetés: meg kell emelni a minimálbért, így több pénzük lesz az embereknek, fellendül a fogyasztás, megugrik a GDP és mindenki jól jár. Mindenki, kivéve a cégeket, akik kénytelenek lesznek magasabb bérköltséggel számolni, amire ugyanakkor gyakran áremeléssel és elbocsátásokkal reagálnak. (Bővebben lásd "Felpörgő fogyasztást eredményez a minimálbér emelése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A minimálbér összességében tehát tekinthető egyfajta adónak is, amit a magasabb árak és emelkedő munkanélküliségen keresztül mindenki megfizet, az adóbevétel ugyanakkor az alacsony keresetű munkavállalókhoz vándorol. Az emelés összesített hatása ezek alapján attól függ, hogy melyik hatás az erősebb: a minimálbért keresők emelésnek köszönhető többletfogyasztása, vagy a teljes társadalmat érintő áremelés és magasabb munkanélküliség.

Ha sok lesz a nyugdíjas, akkor a dolgozók minden jövedelme elmegy majd az idősek eltartására? Vagy bízhatunk mondjuk a technológiai fejlődésben?

Az Egyesült Államokban mostanában divat lett félni az elöregedő társadalomtól és az ezáltal törvényszerűen leálló gazdasági növekedéstől, felfutó államadósságtól és összeomló nyugdíjrendszertől. Dean Baker, amerikai közgazdász ugyanakkor úgy látja, hogy mindez egy vak tévedés, az elöregedő társadalom plusz "költségeit" ugyanis bőven ellensúlyozza a technológiai fejlődés következtében bekövetkező termelékenység javulás. (Bővebben lásd "Nem katasztrófa a társadalom elöregedése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Hogyan is számol Dean Baker? Az USA-ban egy nyugdíjasra 2,8 dolgozó jut, amely arány 2035-re a várakozások szerint 2,0-ra csökkenhet (innen a nagy ijedelem). Egy nyugdíjas fogyasztása az átlag dolgozó fogyasztásának 85 százaléka az USA-ban. Azaz, 2,8 dolgozónak ahhoz, hogy eltartsa saját magát, és a rá jutó 1 nyugdíjast, meg kell termelnie 2,8+0,85, azaz 3,65 embernyi GDP-t. Ekkor a dolgozók az általuk megtermelt jövedelem (2,8/3,65) 76,7 százalékát tarthatják meg, a maradékot az állam elveszi, és odaadja a nyugdíjasoknak.

Az állam már csak olyan, ha több a pénz, többet költ, vagyis a hiányt nem a gazdagok megadóztatásával kell csökkenteni.

Magyarországon az adózási rendszer átalakításának egyik legmarkánsabb, és így legtöbbet kritizált döntése a magasabb jövedelműek adóztatásának mérséklése volt - az egykulcsos személyi jövedelemadózás bevezetése ugyanis végső soron ezt jelenti. A kérdés nem csak nálunk, hanem az Egyesült Államokban is napirenden van, a "fiscal cliff" nevű problémahalmaz miatt ugyanis hozzá kell nyúlni az államháztartás bevételi és kiadási oldalához is, és a jelek szerint a tehetősebbek adóterhelése ennek következtében emelkedni fog. (Bővebben lásd "Fiscal cliff: Nem biztos, hogy az adóemelés a jó megoldás " című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az amerikai közpolitikai viták kereszttüzébe került tehát a magasabb jövedelműek adóztatásának kérdése, aminek talán magyar szempontból is lehet relevanciája - annak ellenmére, hogy napestig lehetne sorolni a két ország és a két adórendszer közötti különbségeket. Mit gondolnak a tengerentúlon erről a kérdésről?