Tényleg az lenne a jó jegybankár, aki ül egy besötétített szobában, bedugaszolja a fülét, számolja az inflációt, és ha az túl magas, akkor kamatot emel és forintot erősít? Ugye, hogy nem!

A jegybank állam az államban - gyakran lehet ez az érzésünk, amikor bármilyen józannak tűnő, monetáris politikával kapcsolatos felvetésre jön a ledorongolás, hogy csend, itt most a jegybanki függetlenség veszélyes mezejére érkeztünk. (Bővebben lásd "Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A jegybankok működésének függetlenségét előíró dogma az 1970-es évek végének és az 1980-as évek elejének két nagyhatású tanulmányából ered. Kydland és Prescott, illetve Barro és Gordon azt mutatta ki, hogy bizonyos feltételek mellett a jegybankok csak azzal tudják a társadalmat szolgálni, ha leviszik az inflációt, ehhez pedig az kell, hogy a kormány ne mondhassa meg, mit kell a jegybankároknak tennie. A modellek intellektuális felépítményként igazi remekművek, végigolvasva a tanulmányokat jön az "aha-élmény" és a meggyőződés, hogy ezt másképp nem is lehet.

Na, de mi a baj ezekkel a modellekkel és miért kell most minden jegybanknak teljesen más irányt követnie, mint eddig? Nézzük!

>> a poszt folytatódik