Tényleg az lenne a jó jegybankár, aki ül egy besötétített szobában, bedugaszolja a fülét, számolja az inflációt, és ha az túl magas, akkor kamatot emel és forintot erősít? Ugye, hogy nem!

A jegybank állam az államban – gyakran lehet ez az érzésünk, amikor bármilyen józannak tűnő, monetáris politikával kapcsolatos felvetésre jön a ledorongolás, hogy csend, itt most a jegybanki függetlenség veszélyes mezejére érkeztünk. (Bővebben lásd "Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A jegybankok működésének függetlenségét előíró dogma az 1970-es évek végének és az 1980-as évek elejének két nagyhatású tanulmányából ered. Kydland és Prescott, illetve Barro és Gordon azt mutatta ki, hogy bizonyos feltételek mellett a jegybankok csak azzal tudják a társadalmat szolgálni, ha leviszik az inflációt, ehhez pedig az kell, hogy a kormány ne mondhassa meg, mit kell a jegybankároknak tennie. A modellek intellektuális felépítményként igazi remekművek, végigolvasva a tanulmányokat jön az „aha-élmény” és a meggyőződés, hogy ezt másképp nem is lehet.

Na, de mi a baj ezekkel a modellekkel és miért kell most minden jegybanknak teljesen más irányt követnie, mint eddig? Nézzük!

-  Kiderült a válsággal kapcsolatban, hogy a jegybanki és az inflációkövetési modellekkel valami gond lehet, mert a gyakorlatban nem működtek. Az infláció stabil lett ugyan, de a reálgazdaságot ez nem mentette meg, sőt válságba hajszolta, az árstabilitás pedig úgy jött össze, hogy a pénzügyi rendszer teljesen destabilizálódott.

-  A monetáris politika már csak olyan, hogy nem csak az inflációra hat, hanem egyebekre is, így teljesen irreális az a feltételezés, hogy a monetáris politikának nincsenek újraelosztási hatásai. Van, aki nyer az alacsony kamattal, van, aki veszít. Van, akinek jó a gyenge forint, van, akinek rossz.

-  Ha mindez igaz, akkor nincs olyan, hogy mindenki számára optimális monetáris politika, azaz választani és dönteni kell.

A fenti kritikák mind igazak, de ez nem jelenti azt, hogy be kell rakni a kormányzat alá a monetáris döntéshozatalt – mert Kydland, Prescott, Barro és Gordon azért azt bebizonyították, hogy az milyen veszélyes. A megoldás feltehetően egy olyan jegybanki működés lehet, amely a döntéshozatalának függetlenségét megőrizve a társadalmi (politikai szférában artikulálódó) preferenciákat is figyelembe veszi.

Ne gondoljuk, hogy a függetlenségre hivatkozó jegybankárok a Marsról jöttek – őket is érik politikai, társadalmi hatások, amelyek természetesen hatással vannak a döntéseikre. De miért lenne ez baj? Őket is az adófizetők fizetik, nem? Jól kell dönteni, ami a jegybankárok felelőssége. Ha csak az inflációt kellene nézniük, elég lenne egy jegybanki robot is.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Árnyékra vetődtek az „exceles” guruk

Kína lerabolja a tengereket

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?