Pénzügyi Szemle online blog

Addig érdemes feszíteni a húrt a nagyvállalatoknál, amíg azok még épp nem vonulnak ki. Ezt belőni viszont már szinte művészet.

Ma már a legfontosabb termelési tényező a tőke, nem véletlen, hogy például a vidéki Magyarországon is nap, mint nap halljuk: "de jó lenne valami jó kis munkahelyteremtő beruházás…" (Bővebben lásd "A tőkepiaci szereplők hűségének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A tőkére, a beruházásokra égető szüksége van minden országnak, így nem is csoda, hogy a vezetők mind a potenciálisan érkező, mind a már meglévő tőkére úgy vigyáznak, mint a szemük fényére. A tőke ugyanis a globalizációnak köszönhetően egyre mobilabb, azaz ha egy ország intézményi háttere, adórendszere és szabályozása nem megfelelő, és van helyette jobb, akkor a vállaltok egyre jelentősebb része szívfájdalom nélkül kitelepül.

A dollár kezdi elveszíteni első számú tartalékdeviza szerepét, ami félő, hogy a teljes világgazdaságot megrengeti.

A 20. század második felében felpörgő globalizáció - mely a világgazdaság gyors növekedésének egyik záloga volt - alapja a dollár volt. A dollár volt az a deviza, melyre mindenki úgy tekintett, mint biztonságos és értékálló pénzre, melyben lehetett tartalékolni, hitelezni, és a nemzetközi kereskedelemben elszámolni. Az egyeduralkodó dollár világpénzzé vált, megolajozva ezzel a globalizáció, a globális kereskedelem és a pénzügyek fogaskerekeit. (Bővebben lásd "Euró, jüan: fel kell nőni a dollár mellé!" cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez az egyeduralom azonban mára megrendült, ami komoly aggodalomra ad okot a globális gazdasági fejlődés szempontjából. Ennek oka - azon túl, hogy az USA súlya a világgazdaságon belül folyamatosan csökken - elsősorban az, hogy az amerikai jegybank a gazdaság talpra állítása érdekében dollár százmilliárdokkal árasztotta el a pénzügyi rendszert, ami megrengette a dollár értékállóságába vetet hitet.

A sikerállamok példája szerint téved, aki csak a piacban hisz, nagyot azok tudtak dobbantani, akik erős államot építettek fel és "unorthodox" utat követtek. Legalábbis a Harvard világhírű professzora szerint.

Azzá válsz, amit termelsz - Dani Rodrik, a Harvard világhírű közgazdásza szerint ezt az alapelvet kell követni, amikor egy ország a globális gazdaságban keresi a helyét. Márpedig mindenkinek el kell döntenie, hogy a centrumhoz, vagy a perifériához akar tartozni (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

Az az ország, amelyik alapanyaggyártásra, alacsony hozzáadott érték előállítására rendezkedik be, kénytelen lesz elfogadni, hogy egykönnyen nem lesz képes kitörni ebből a helyzetből, vagyis a globális gazdaság perifériájára szorul. Ez azt is jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye mindig erősen ki lesz téve a világpiaci ármozgásoknak és egy szűk hazai elit érdekeinek. Ezzel szemben azonban a magas hozzáadott értéket képviselő iparágak fejlesztése, fejlődése esélyt jelenthet a felzárkózásra, a konvergenciára, a középrétegek megerősödésére.

Mi a közös a tengereket rettegésben tartó kalózokban és a saját hasznuk érdekében bárkin átlépő globális spekulánsokban? És mindezt miért érti jobban egy francia, mint egy magyar?

Első hallásra mindenképp meglepő párhuzamot állított fel tavaly decemberben a budapesti Francia Intézetben tartott előadásában Antoine Garapon francia jogászprofesszor, aki szerint a nemzetközi pénzügyi befektetők, a traderek egyfajta modern kalózoknak tekinthetőek.

Garapon szerint mindkét csoportot jellemzi, hogy elveti a lojalitást, a felelősséget, a szabályozottságot, hogy nem fizet adót, nem szolidáris semmilyen közösséggel, az azonnali hasznot keresi, nem fogadja el a külső korlátokat, és kizárólag a saját maga által felállított szabályokat ismeri el önmaga felettinek.