Az európai jegybank teljes átszabása, a bankrendszer strukturális átalakítása, illetve a nemzetállamok végét jelentő fiskális és politikai unió létrehozása – az egyik legbefolyásosabb brüsszeli agytröszt igazgatója szerint ezek közül kell választani, ha nem szeretnénk történelmi emlékké tenni az eurót.

Az eurózóna válságban van, és a válságból való kiút keresése a top-prioritás jelenleg Nyugat-Európában. A témával kapcsolatos cikkek, nyilatkozatok, vélemények sokszínűsége már eddig is arra utalt, hogy nem lesz könnyű megtalálni a felemelkedés útját, de azt azért nyugodt szívvel lehetett remélni, hogy legalább jó irányban folyik a keresgélés. Jean Pisani-Ferry, a Bruegel agytröszt igazgatója Az euróválság és az új lehetetlenségi trilemma cikkében azt állítja (lásd jobb hasáb), hogy ez sajnos nem így van.

A francia közgazdász szerint tévedés azt hinni, hogy a költségvetési szabályok jobb betartásával tartós eredményt lehet elérni, márpedig egyelőre ez a legfontosabb téma a politikai vezetők tanácskozásain. Nem csak az a gond ugyanis, hogy a tagállamok politikai vagy egyéb okokból kifolyólag túllépték a Stabilitási és Növekedési Paktum amúgy is fölöttébb véletlenszerű deficit- és adósságplafonját. Bár természetesen kiegyensúlyozott állampénzügyek nélkül nem lehet kikecmeregni a krízisből, de az eurózónának sokkal fundamentálisabb intézményi gondjai is vannak: a maastrichti szerződés ugyanis egyszerűen egy olyan konstrukciót hozott létre, amely jelen struktúrájában nem működőképes.

Pisani-Ferry szerint a fő probléma abból adódik, hogy az eurózóna egyszerre akar három feltételnek megfelelni. Fenn akarja tartani azt, hogy a tagállamok egyénileg felelnek az adósságukért (no-bail-out clause), hogy a jegybank semmilyen körülmények között nem finanszírozhatja a kormányzatot (no-monetary financing), illetve hogy fennmaradjon a jelenlegi, jellemzően nemzeti szintre delegált banki struktúra (bank-sovereign interdependence).

A fenti lehetetlenségi trilemma megoldása ugyanaz, mint ami az ilyen „háromszögek” esetében lenni szokott, azaz az egyik feltétellel szakítani kell. Ez ismerős recept: a Mundell-féle monetáris trilemma szerint vagy a szabad tőkeáramlásról, vagy a stabil árfolyamról, vagy a monetáris függetlenségről kell lemondani, Dani Rodrik politikai trilemma elmélete szerint pedig egy ország a gazdasági integráció, a demokrácia és a szuverenitás közül csak kettőt tarthat meg. De mit jelent a gyakorlatban Pisani-Ferry trilemmájának feloldása?

A Bruegel igazgatója cikkében meg is fogalmazza, hogy milyen kiutak képzelhetőek el a hármas szorításból, és nem is rejti véka alá, hogy ezek egyike sem ígérkezik könnyűnek.

Az egyik megoldás az Európai Központi Bank (EKB) működésének újradefiniálása, mégpedig úgy, hogy az EKB képes legyen a szuverén adósok végső hitelezőjeként fellépni. Ezt az opciót már sokan javasolták, de a szigorú monetáris hagyományokkal rendelkező – és nem mellékesen a hiperinflációt nem csak hírből ismerő - Németország elvetette. Amennyiben ez a megoldás mégis valósággá válna, akkor minden bizonnyal komoly kihívásokat jelentene. Mind a 27 EU-tagállamnak el kellene fogadnia az erről szóló új szerződést, kezelni kellene a monetáris finanszírozás redisztribúciós hatásait, illetve azok politikai következményeit, és át kellene alakítani az EKB döntéshozatalát, illetve gátat kellene szabni az erkölcsi kockázat problémájának is.

A második megoldás a bankok és az államok viszonyát rendezné. Megkövetelne egy olyan szabályozást, amely limitálja egy-egy bank egy-egy állam felé való kitettségét, és ezzel csökkentené az interdependenciát. Ehhez először is el kell ismerni, hogy az állampapírok nem kockázatmentes befektetések (a görög papírok esetében ez már elég nyilvánvaló). Ez azonban nem lenne elég, a banki felügyeletet és a bankok esetleges megmentésének felelősségét ugyanis a tagállami szintről európai szintre kellene emelni – hisz a káros kölcsönös függés egyik oka épp az, hogy a monetáris politika közösségi szintre ment át, de a bankcsődöket még mindig nemzeti szinten kell menedzselni. Egy ilyen váltás természetesen nagyon komoly politikai változást is hozna, jó eséllyel például be kellene vezetni valamiféle közösségi adót mindezek finanszírozására.

A harmadik megoldás a fiskális unió létrehozása lehetne, ami alapvetően két komoly változást hozna: (1) közösségi szintre emelkedne a kötvénykibocsátás (Eurobond), illetve (2) ex ante közösségi jóváhagyást igényelne a nemzeti költségvetések elfogadása (erre Görögországgal kapcsolatban már vannak jelek). Ez a terv bár befolyásos támogatókkal rendelkezik (mint egy minapi interjúból kiderült, például Angela Merkellel), de nagyon komoly politikai ellenállásba ütközhet. A költségvetésekkel kapcsolatos közösségi vétójog a nemzeti szuverenitás nagy részének feladását jelentené, az eurókötvényeknek lennének vesztesei is (például Németország), és hatékony rendszert kellene kidolgozni arra is, hogy miképp lehet a megállapodást kikényszeríteni.

Valóban nem egyszerű megoldások, de az érvelés logikus: valamelyik irányba el kell indulni, ha az euró megmentéséért valóban minden szükséges lépést hajlandóak megtenni az illetékesek. Már csak az a kérdés, hogy valóban mindenre hajlandóak-e a döntéshozók.