Pénzügyi Szemle online blog

Európában eretnekségnek hangzik, de olyan is van, hogy a jegybank elnökét le lehet váltani abban az esetben, ha nem teljesül a kitűzött inflációs cél.

Az elmúlt években testközelből követhettük végig a korábbi jegybankelnök és a kormány csatározásait - az egyes összecsapásokat most nem elevenítenénk fel -, melynek során pártállástól függetlenül valahol mélyen azt érezhettük, hogy nincs ez így jól. A logika ugyanis azt diktálja, hogy a gazdaságpolitika két ága, vagyis a kormány által irányított fiskális és a jegybank által vezérelt monetáris politika között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ez a teljes gazdaság érdeke, ekkor lesz ugyanis a maximális a gazdasági növekedés, a jólét, a jövedelem. De persze azért mindez nem jelenti sem azt, hogy a kormány diktálhat a jegybanknak, és azt sem, hogy a jegybanknak mindent szabad… (Bővebben lásd "Európa, ébresztő! (3)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Ha már a "mindent szabadnál" tartunk: a már említett csatározás során az EKB és az EU több ízben is hangsúlyozta, hogy a jegybanki függetlenséget tiszteletben kell tartani, amely függetlenségért egyébiránt a jegybankárok a világ minden pontján "foggal-körömmel" harcolnak. A függetlenség ugyanakkor indokolatlan, ha nem jár kéz a kézben az elszámoltathatósággal.

Tényleg az lenne a jó jegybankár, aki ül egy besötétített szobában, bedugaszolja a fülét, számolja az inflációt, és ha az túl magas, akkor kamatot emel és forintot erősít? Ugye, hogy nem!

A jegybank állam az államban - gyakran lehet ez az érzésünk, amikor bármilyen józannak tűnő, monetáris politikával kapcsolatos felvetésre jön a ledorongolás, hogy csend, itt most a jegybanki függetlenség veszélyes mezejére érkeztünk. (Bővebben lásd "Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A jegybankok működésének függetlenségét előíró dogma az 1970-es évek végének és az 1980-as évek elejének két nagyhatású tanulmányából ered. Kydland és Prescott, illetve Barro és Gordon azt mutatta ki, hogy bizonyos feltételek mellett a jegybankok csak azzal tudják a társadalmat szolgálni, ha leviszik az inflációt, ehhez pedig az kell, hogy a kormány ne mondhassa meg, mit kell a jegybankároknak tennie. A modellek intellektuális felépítményként igazi remekművek, végigolvasva a tanulmányokat jön az "aha-élmény" és a meggyőződés, hogy ezt másképp nem is lehet.

Na, de mi a baj ezekkel a modellekkel és miért kell most minden jegybanknak teljesen más irányt követnie, mint eddig? Nézzük!

Elveszítették függetlenségüket az unothodox monetáris politikát követő jegybankok, vagy csak a körülmények áldozataivá válták?

Közgazdászok a világ minden pontján aggódva figyelik a jegybankok és a kormányok kapcsolatát, miután ránézésre több jegybank is veszített függetlenségéből, azaz tulajdonképpen azt csinálja, ami a kormányoknak kedvez. A jegybanki függetlenség pedig szent és sérthetetlen, ez az intézmény ügyel ugyanis a pénz stabilitására és értékállóságára, ami mindannyiunk érdeke. (Bővebben lásd "A jegybanki függetlenség és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jegybankok ugyanakkor az elmúlt években egyre inkább úgy táncolnak, ahogy a politikai vezetés fütyül. Elég csak a japán intézményre gondolni, amely a kormány nyomására igyekszik gyengíteni a jent, segítve ezzel a gazdasági növekedés beindulását. Vagy a Fedre, amely elhatározta, hogy addig tartja 0 százalékon az alapkamatot, míg a munkanélküliség nem süllyed megnyugtató szintre.

Elképzelhető, hogy az európai adósságválság végül nem az eurózónát, hanem Spanyolországot fogja darabjaira törni?

A kérdést a szeptember 11-én Barcelonában tartott tüntetést követően kellett komolyan venni, melyen több mint 600 ezren vonultak utcára - egyes források 1,5 millióról szólnak -, Katalónia függetlenségét követelve. Az összesen 7,5 millió lakosú tartományban már régóta napirenden van a függetlenség, ám miután ezt a spanyol alkotmány nem teszi lehetővé, az EU pedig minden fronton elveti, eddig érdemi előrelépés nem történt. (Bővebben lásd "Lehet-e önálló állam Katalónia?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Most azonban, látva a jelentős népharagot, szakemberek nem tartják kizártnak, hogy egy esetleges népszavazás alkalmával a katalánok többsége a függetlenség mellett döntene, alapos káoszt idézve ezzel elő nem csak Spanyolországban, de az egész eurózónában.

Az európaiak egy szót se szóljanak, az Amerikai Egyesült Államok átalakulása egy működőképes gazdasági közösséggé mintegy 200 évig tartott!

Újságírók, befektetők és gazdasági "megmondóemberek" gyakran méltatlankodnak azon, hogy az európai politikusok évek óta képtelenek összerakni egy életképes eurózónát. Az igazság azonban az, hogy egy jól működő gazdasági közösség megalkotása legalább évtizedeket vesz igénybe, a követendő példaként felhozott Amerikai Egyesült Államok megalkotása például az 1776-ban aláírt Függetlenségi Nyilatkozattal kezdődött, és mintegy 200 évig tartott. (Bővebben lásd "Fiskális unió: mit tanulhat az EU az USA-tól?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az európai integráció a maga gyermekbetegségeivel szépen lassan halad előre, hiba lenne azonban arra számítani, hogy a törekvések akár a következő években beérjenek. Az USA mintájára több nagyon fontos változás vár még az eurózónára. Ezek közül az egyik az ún. "no-bailout" szabály elfogadása és betartása, amely kimondja, hogy az egyes tagállamokat nem menti meg a központi kormányzat, egy esetleges csőd esetén a veszteséget a hitelezőknek kell viselniük. Szép is lenne, ha mindig mindenkit kimentenének, akkor igencsak elkanászodnának a helyi politikusok…