Pénzügyi Szemle online blog

Igazából örülnünk kellene a 300 forint feletti eurónak, a leértékelődés ugyanis felpörgethetné a gazdaságot… csak a devizahitelek ne lennének.

Egyértelmű pozitív kapcsolat mutatható ki egy ország devizaárfolyama és folyó fizetési mérlegének egyenlege között: minél gyengébb a hazai deviza, annál jobban teljesít például a külkereskedelem, és annál több stabilitást nyújtó euró és dollár marad az országban. (Bővebben lásd "Jegybanki intervenció hatása a folyó fizetési mérlegre" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez alapján akár még örülhetnénk is a gyenge forintnak és a 300 feletti eurónak, sőt, ahogy arra Joseph E. Gagnon, Peterson Institute kutatóintézet közgazdásza rámutat: a gazdaságpolitikának érdemes különböző eszközökkel gyengítenie a hazai fizetőeszközt. A módszerek között éppúgy fellehetők a gazdaságpolitikusok szóbeli iránymutatásai, mint a direkt devizapiaci beavatkozások…

Elméletileg jó üzlet az alacsony kamatozású svájcifrank-hitel, de akkor mi a baj?

Az ember komolyabb közgazdasági képzés nélkül, akár józan paraszti ésszel észreveheti, hogy (látszólag?) megéri alacsony kamatozású devizában eladósodni, és a felvett pénzt befektetni egy magas kamatozású devizába. Szemléletes példa: felveszek hitelt 2 százalékon mondjuk svájci frankban, és befektetem azt 6 százalékon mondjuk magyar állampapírba. Évi 4 százalékot keresek, különösebb megerőltetés nélkül. Tényleg ennyire egyszerű lenne, vagy van azért valami buktató a dologban? (Bővebben lásd "Kockázatmentes hozam a devizapiacon?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Természetesen van. A képletet ugyanis árnyalja, hogy a két deviza árfolyamváltozása elviheti akár a teljes nyereséget, vagy akár veszteségessé is teheti a vállalkozást. Mi van akkor például, ha a forint évi 4 százalékot gyengül a frankkal szemben? Mi van, ha 10-et? A 4 százalékos kamatkülönbözet hamar elfogyhat, különösen válságos időkben, amikor a devizapiacok amúgy is felfordulnak.

A hitelminősítők gyakran tévedésből dorgálnak meg egy-egy országot. Tévedni emberi dolog, de mi van akkor, ha épp emiatt dől romba a devizapiac?

Ki ne ismerné a Standard & Poor's, Moody's és Fitch hitelminősítő cégeket, melyek a válság alatt több ízben is lesiklópályára küldték az európai tőzsdéket, miután egyik-másik dél-európai országot leminősítették, vagy épp negatív figyelőlistára tették. (Mi magyarok is többször végignéztük a forint zuhanását egy-egy negatív bejelentést követően...)

Az, hogy vannak elemzők, akik felhívják a figyelmet az egyes országok kapcsán felmerülő kockázatokra, kétségtelenül jó dolog, hiszen a befektetők ilyen módon felkészülhetnek a kötvény- vagy devizapiacokban rejlő veszélyekre. Az ugyanakkor már aggasztó, hogy egy így-úgy békésen elevickélő kis ország kötvénypiacát, vagy épp devizáját épp egy hitelminősítés vagy negatív kritika löki a szakadékba, előidézve a befektetők pánikszerű kivonulását. (Bővebben lásd "Farkast kiáltanak a hitelminősítők?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzpiacok rettentő törékenyekké válnak válságos időkben, éppen annyira, hogy egy leminősítés könnyen önbeteljesítővé válhat, és végső soron a pénzügyi összeomlásba, sőt recesszióba taszíthat egy gazdaságot.

Az évszázad üzlete lenne, ha a forgalomból kivont 1 és 2 forintosokat összegyűjtenénk, és eladnánk a bennük lévő rezet. A potenciális haszon legalább 100 százalék...

Lassan már el is felejtjük, hogy valaha 1 és 2 forintosok is csörögtek a pénztárcánkban, hamarosan azonban fontos határidőhöz érkezünk: a 2008. március 1-jén kivont 1 és 2 forintos érmék beváltása idén február 28-ig lehetséges. (Bővebben lásd "Hogyan csökkenthetjük 1 és 2 forintossal az államháztartási hiányt?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A határidő hamarosan lejár, így akár el is kezdhetnénk pánikolni, hogy értéktelenné válnak a régről maradt 1 és 2 forintosok, az igazi bomba bizniszre azonban csak most nyílik lehetőség. A határidő után ugyanis az érmék szabadon felhasználhatók lesznek, tehát semmiféle törvény vagy rendelet nem akadályozza, hogy egy zsák 1-2 forintossal beballagjunk mondjuk egy színesfém feldolgozóba, és eladjuk az érmékben lévő rezet.

A végelszámolásnál könnyen kiderülhet, hogy jóval többe kerül az IMF-hitel a papíron szereplő 3-4 százaléknál.

Az elmúlt hónapok IMF-tárgyalásai alatt többször is olvasni lehetett, hogy Magyarország okosan tenné, ha a Valutaalaptól venne fel kölcsönt 3-4 százalékos kamat mellett, ahelyett, hogy a forint alapú állampapírok kibocsátásán keresztül von be forrást, 6-7, sőt esetenként 8-9 százalékon. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi kamatot akarunk fizetni, 3 százalékot, vagy 6-ot, akkor eléggé egyértelmű a válasz. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Már-már túl egyértelmű, annyira, hogy az embernek rossz érzése támad, valahogy úgy, mint amikor visszagondol a svájcifrank-alapú hitelkérelmeknél elhangzott kérdésre: "Kedves hitelfelvevő, melyiket választja, 50 ezres törlesztő és frankhitel, vagy 80 ezres törlesztő, és forinthitel?"

Ahogy a frankhiteleknél is kiderült, hogy nincs ingyenebéd, úgy az IMF-hitel kapcsán is félő, hogy a valós költségek meghaladják azt a bizonyos 3-4 százalékot...