Pénzügyi Szemle online blog

Az adófizetőktől kapott pénzekre értékkent tekintsünk, akkor is, ha kis összegekről van szó - egy párizsi vélemény, ami akár budapesti is lehetne.

A makrogazdasági elemzők és a gazdaságpolitikusok nagy része hajlamos a közpénzügyek rendbetételekor kizárólag mennyiségi szempontok alapján dönteni. Márpedig a közpénzek elköltésének minősége legalább ugyanilyen fontos - legalábbis ez derül ki Didier Migaud, a francia számvevőszék elnökének minap elmondott beszédéből. (Bővebben lásd "Minden fillér közpénzt meg kell becsülni" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A francia gondolatmenet nagyban hasonlít arra, amit Magyarországon ugyancsak a Számvevőszék hangsúlyoz - mint arról ebben és ebben a posztban már mi is beszámoltunk.

A közbeszerzések ideális lebonyolítása elvi szinten sem egyszerű, nem hogy a gyakorlatban.

Ki építse a metrót, melyik beruházó nyeri el a milliárdos autópálya-projektet, vagy épp ki újíthatja fel a gimnáziumot? És mi van, ha a nyertes visszatáncol? Súlyos kérdések, melyek közvetlenül csak kevesek életére vannak befolyással, közvetetten mégis mindenkit érintenek. (Bővebben lásd "A közbeszerzés mint árverés - Elméleti modellek és gyakorlati problémák" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Magyarországon évente a GDP 5-10 százalékának megfelelő összeget költenek el közbeszerzésekre, ami forintban kifejezve valahol 1200 és 2500 milliárd között lehet. Ekkora summánál már minden apró százalék tízmilliárdokat jelent, így nagyon nem mindegy, hogy mely cégek és milyen feltételekkel nyerik el a lehetőséget.

A világ jegybankjai az infláció helyett a gazdasági növekedésre koncentrálhatnak a jövőben, a feltörekvő országokban azonban bezavar a devizaárfolyam.

Egyre többen egyre többet beszélnek arról, hogy a jegybankokban a korábbi inflációs célkövetés rendszerét elsöpörte a válság, és szinte biztosnak tűnik, hogy a régi rendszerhez nincs visszaút. A jövő jegybankjait új célok és új eszközök jellemzik majd, melyek a remények szerint jobban illeszkednek a megváltozott gazdasági rendhez. (Bővebben lásd "Tartós paradigmaváltás a jegybanki politikákban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A fejlett világ központi bankjainak célja például egyre inkább úgy tűnik, hogy a nominális GDP - reál GDP plusz infláció - növekedési ütemének stabil szinten tartása lesz. Egy 2,0 százalékos infláció és 3,0 százalékos reálgazdasági növekedés mellett hosszú távon a nominális GDP-re vonatkozó 5,0 százalékos cél tűnik reálisnak. Azaz ha a gazdaság nominális növekedési üteme ettől elmarad, akkor a jegybank minden eszközzel - nem csak a kamattal - igyekszik majd élénkíteni, tartósan 5,0 százalék feletti bővülés esetén pedig hűteni.

Eleinte jó ötletnek tűnt a devizahitel, aztán mégis befürödtünk vele.

Volt idő, amikor a hitel vagy a készpénz is nagy szónak számított, ma azonban már csak kapkodjuk a fejünket, amikor a bonyolult pénzügyi "szörnyszülöttekről" - CDS, swap, határidős devizapiac - olvasunk. A pénzügyi innovációk szerves részét képezik mindennapjainknak, épp úgy megtalálhatók az egyszerű napi bevásárlás (hitelkártya, bankkártya) során, mint a hosszú távú pénzügyi döntéseinknél (ingatlanhitel, nyugdíjtakarékosság). (Bővebben lásd "Szükséges, de kockázatos - a pénzügyi innovációk tapasztalatai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Minden pénzügyi újítás egy-egy felmerülő igényhez kapcsolódik, a gond csak az, hogy az új megoldásokkal fejest ugrunk az ismeretlenbe. Nincs előélet, nincsenek múltbeli példák - vagy ha vannak, akkor nem ritkán az emberi kapzsiság elhomályosítja ezeket -, kitaláljuk, megcsináljuk, és bízunk benne, hogy működni fog.

A pénzügyeink rendbetételéhez az lenne a minimumelvárás, hogy tudjuk, mennyi pénzünk van, és milyen kötelezettségeket vállaltunk. A magyar állami rendszer most ezt sem igazán tudja.

Már az előző poszt is arról szólt, hogy nem megkurtítani kell az államháztartást, hanem ésszerűsíteni a költségvetési gazdálkodást. Nem felülről kell nézni az államháztartást, hanem részletekbe menően ismerni kell a rendszert, hogy tudjuk, hol lehet a legkisebb társadalmi veszteséggel csökkenteni az adófizetők pénzének költését. (Bővebben lásd "Közpénzügyek és versenyképesség (2. rész)" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)



Mik azok a kitörési pontok, amelyek segíthetnek elérni ezt a célt?

1, Fenntartható adósságcsökkentéshez eredményes és hatékony közpénzköltés kell. Ez kiszámítható tervezést és megfelelő tartalékolást tételez fel.