Pénzügyi Szemle online blog

A pénzügyi és gazdasági válságra válaszul a fejlett világ jegybankjai 0 százalék közelébe csökkentették az alapkamatot, bízva abban, hogy az olcsó likviditás lökést ad a világgazdaságnak. Az olcsó hitel azonban veszélyes, mert olyan, mint a drog: rövid távon serkentőleg hat, hosszú távon azonban önpusztító.

A 0 százalékos jegybanki alapkamat - kiegészülve a százmilliárd dolláros/eurós/fontos/jenes likviditási fröccsökkel - elméletileg rövid távon élénkítően hat a gazdasági növekedésre, és segít megakadályozni, hogy a gazdaság deflációba süllyedjen. Indokolt lépés tehát a jegybankoktól, hogy 2008 után a 0 százalékos alapkamatokkal igyekeztek támaszt adni a gazdaságoknak, ez a támasz ugyanakkor csupán rövid távon - egy-két évig - van pozitív hatással, ha hosszú távon fönnmarad, akkor komoly torzulásokhoz vezet.

A tavaly év végén elfogadott új magyar jegybanktörvény komoly nemzetközi kritikákat kapott, és a jelek szerint nem is marad meg jelenlegi formájában. Vannak azonban támogatói és védelmezői is. Érdemes tehát körbejárni, hogy mit is jelent általában a jegybank függetlensége, illetve milyen szempontokból vizsgálható.

"A nemzeti bankról szóló törvény sérti a jegybank függetlenségét" - a leggyakrabban ezt hallani a 2011 végén rohamtempóban elfogadott jegybanktörvényről. "Az új jegybanktörvény nem fokozta, hanem épp, hogy csökkentette a jegybanki függetlenség-eszme megsértésének esélyét" - vélekedik A jegybanki függetlenség és az új magyar jegybanktörvény című értekezésében (lásd jobb hasáb) Bánfi Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, az MNB Monetáris Tanácsának korábbi tagja.

A két állítás egymással ellentétes, így vagy (a) valaki téved, vagy (b) nem ugyanarról beszélnek, vagy pedig (c) másképp látják egy-egy tényező jelentőségét és fontosságát egy adott folyamatban. Érdemes lehet tehát megvizsgálni a kritikák és a támogató vélemények tükrében, egy kicsit elvi szemszögből is ezt a kérdést.

Az elmúlt két évtizedben érdekes változást eredményezett a laza jegybanki politika az Egyesült Államokban, és ez a perverz folyamat a gazdasági krízis során csúcsosodott ki igazán: a gazdaság úgy gyarapodott, hogy közben egyre kevesebb új munkahely jött létre.

Az 1929-33-as világgazdasági válságot követő évtizedekben az Egyesült Államok több kisebb krízist is átélt, melyek során a munkaerőpiac gyorsan talpra állt. A válságok kirobbanását követően átlagosan 8 hónapra volt szükség ahhoz, hogy a munkanélküliségi ráta visszaálljon a korábbi békeidőkre jellemző szintre.

A 8 hónap mai szemmel nézve már nem tűnik soknak, a jelen kor gazdasági vezetői ezt gondolkodás nélkül aláírnák. A munkaerőpiac regenerációjához szükséges idő ugyanis a globalizáció korszakában hirtelen és látványosan elnyúlt, az 1990-91-es recessziót követően már 23 hónapnak kellett eltelnie, mire a foglalkoztatás visszaállt a krízis előtti szintre, a 2001-es gazdasági visszaesést követően pedig már 38 hónapnak.

A 2007-ben kirobbant válság ezt a negatív rekordot is megdönti, azaz a globalizáció által elindított folyamat tovább gyorsul: az amerikai gazdaság úgy áll vissza a stabil növekedési pályára, hogy közben nem teremt nagy számban új munkahelyeket.

A kérdés természetesen az, hogy miért?

Kinyitja-e ismét a pénzcsapokat az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed?

A Fed mennyiségi lazítás programjának (Quantitative Easing, QE) első és második fordulója a jelek szerint meghozta a várt eredményeket, az amerikai gazdaság ha lassan is, de éledezik, a munkaerőpiac elindult a felépülés útján, miközben az infláció tolerálható szinten maradt.

Utóbbi tényező elméletileg lehetővé teszi egy harmadik forduló, azaz a QE3 beindítását, amitől egyes szakemberek azt várnák, hogy újabb lökést ad a szárnyait bontogató gazdaságnak.