Pénzügyi Szemle online blog

Mario Draghi EKB-elnök megígérte a világnak, hogy mindent megtesz az eurómentés érdekében. Ezt a jegybanki hozzáállást szakmai berkekben csak Chuck Norris megközelítésnek hívják.

Az Európai Központi Bank elnöke - megelégelve a spanyol és olasz kötvénypiacok zuhanását - július 26-án megnyugtató nyilatkozatot tett:

"Within our mandate, the ECB is ready to do whatever it takes to preserve the euro. And believe me, it will be enough."

Mindez annyit tesz, hogy a jegybank minden tőle telhetőt megtesz, hogy megállítsa a kötvényhozamok emelkedését, és valóban, ha mindent megtesz, az egészen biztosan elég lesz. Ez a fajta szigorú elhatározás eddig hiányzott, így Mario Draghi nyilatkozata akár új fejezetet nyithat az európai válságkezelésben. (Bővebben lásd "Draghi-nyilatkozat és a pozitív fordulat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A német jegybankelnök szerint nem a bajba jutottak igényeihez kell igazítani a pénzpolitikát.

Az új francia elnök gazdasági növekedést szeretne, miközben egyre többen és egyre hangosabban kérik az európai jegybankot a pénzcsapok kinyitására. A németek azonban ellentámadásba lendültek.

"A monetáris politika nem csodaszer Európa bajaira" - ezzel a címmel írt cikket a Financial Times-ba Jens Weidmann, a német Bundesbank elnöke.

A német szigort képviselő jegybankár szerint most, hogy a fiskális politika lehetőségei beszűkültek, sokan megváltóként tekintenek a monetáris politikára, és az Európai Központi Banktól várják a gyógyírt. Mit is jelent ez pontosan? Likviditást a piacokra, alacsony kamatokat és a problémásabb eszközök megvásárlását, vagyis a pénzcsapok kinyitását.

Elképzelhető, ahogy az amerikai jegybank pont a válságkezelő intézkedésekkel teszi le a következő összeomlás alapjait?

A gazdaság működésébe történő súlyos és tartós beavatkozás gyakran olyan mértékű egyensúlytalanságok kialakulásához vezet, aminek nem is lehet más a vége, mint egy jókora összeomlás. Nincs ez másként a válságkezelő intézkedésekkel sem, melyek rövid távon fellélegzést hoznak, hosszú távon azonban nem ritkán megágyaznak egy még súlyosabb krízisnek. (Bővebben lásd "A válságkezelés sodorhatja bajba az USA gazdaságát" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Gyors példa: a 2000-2001-es válságra válaszul az amerikai jegybank 1,0 százalékra csökkentette az alapkamatot, amely lépéssel egyfelől segített talpra állítani a gazdaságot, másfelől azonban letette az ingatlanpiaci buborék alapjait. Az olcsó hitelnek köszönhetően ugyanis felpörgött a jelzálog- és ingatlanpiac, aminek eredményeként a lakásárak 2003 és 2006 között átlagosan mintegy 50 százalékkal emelkedtek.

Kisebb mini-pánik söpört végig a pénzpiacokon, miután az amerikai jegybank legutóbbi ülésének jegyzőkönyvéből kiderült, hogy egyáltalán nem biztos a további pénznyomtatás.

Az elv egyszerű, ha a jegybank nem nyomtat több pénzt, akkor nem lesz mit a pénzpiacokra önteni, és nem lesz mi felhajtsa az árfolyamokat. A kérdés ugyanakkor ezen a ponton az, hogy vajon hosszú távon egészséges-e egy gazdasági/részvénypiaci fellendülés, amely abból táplálkozik, hogy a jegybank pénzt nyomtat, és azt beönti a rendszerbe? (Bővebben lásd "A létező legrosszabb, ha fennmarad a pénznyomda" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A január 25-i ülésén az amerikai központi bank szerepét betöltő Fed szokatlan bejelentést tett: a jegybankárok megígérték, hogy egészen 2014 végéig a jelenlegi szinten, azaz 0-0,25 százalékon marad az alapkamat. Kérdés: a mai rendkívül változó világban hogyan látnak két és fél évre előre a Fed szakemberei?

Az Egyesült Államok jegybankjának egyik fő célkitűzése, hogy a hitelesség erősítése és megőrzése érdekében a döntéseit transzparens módon kommunikálja, azaz úgy tegye mindezt, hogy azt a gazdasági szereplők tökéletesen megértsék és elfogadják. A Fed célja - ezek a célok az európai gyakorlattal szemben egyenrangúak -, hogy az inflációt egy árstabilitást jelentő alacsony szinten tartsa, továbbá döntéseivel hozzájáruljon a munkanélküliség csökkenéséhez.