Pénzügyi Szemle online blog

Hajlandók lennénk 0 százalékos kamaton kölcsön adni a pénzünket az államnak? Összefogni? Egymást segíteni?

Vagy hajlandók lennénk szó nélkül finanszírozni a GDP 200 százalékát is meghaladó államadósságot, és hallgatólagosan azt is vállalni, hogy csakis a legszélsőségesebb esetekben kérjük vissza a pénzünket? Megtennénk, hogy ha külföldön dolgozunk, akkor ingyen és bérmentve jelentést írunk az adott ország vagy vállalat gazdasági sajátosságairól, ezzel is segítve Magyarország felemelkedését? Vállalnánk, hogy minden sérelmünket félretéve összedolgozunk egymással - politikusok, közalkalmazottak, versenyszféra, mindenki… -, és az előttünk lebegő egyetlen cél az, hogy az országunknak jó legyen? (Bővebben lásd "A piac önmagában nem képes megoldani közgazdasági problémákat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

A kérdéseket hosszan lehetne még sorolni, a válaszok azonban vélhetően ugyanazok lennének, vagyis egy óriási "nem". A történet alapjául szolgáló ország és annak lakói ugyanakkor nem valamely mesekönyv lapjairól származnak, hanem Japánból, az időpont pedig nem egy évezredekkel ezelőtti elvakult társadalmi rendből való, hanem a közelmúltból.

Európában eretnekségnek hangzik, de olyan is van, hogy a jegybank elnökét le lehet váltani abban az esetben, ha nem teljesül a kitűzött inflációs cél.

Az elmúlt években testközelből követhettük végig a korábbi jegybankelnök és a kormány csatározásait - az egyes összecsapásokat most nem elevenítenénk fel -, melynek során pártállástól függetlenül valahol mélyen azt érezhettük, hogy nincs ez így jól. A logika ugyanis azt diktálja, hogy a gazdaságpolitika két ága, vagyis a kormány által irányított fiskális és a jegybank által vezérelt monetáris politika között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ez a teljes gazdaság érdeke, ekkor lesz ugyanis a maximális a gazdasági növekedés, a jólét, a jövedelem. De persze azért mindez nem jelenti sem azt, hogy a kormány diktálhat a jegybanknak, és azt sem, hogy a jegybanknak mindent szabad… (Bővebben lásd "Európa, ébresztő! (3)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Ha már a "mindent szabadnál" tartunk: a már említett csatározás során az EKB és az EU több ízben is hangsúlyozta, hogy a jegybanki függetlenséget tiszteletben kell tartani, amely függetlenségért egyébiránt a jegybankárok a világ minden pontján "foggal-körömmel" harcolnak. A függetlenség ugyanakkor indokolatlan, ha nem jár kéz a kézben az elszámoltathatósággal.

Tényleg az lenne a jó jegybankár, aki ül egy besötétített szobában, bedugaszolja a fülét, számolja az inflációt, és ha az túl magas, akkor kamatot emel és forintot erősít? Ugye, hogy nem!

A jegybank állam az államban - gyakran lehet ez az érzésünk, amikor bármilyen józannak tűnő, monetáris politikával kapcsolatos felvetésre jön a ledorongolás, hogy csend, itt most a jegybanki függetlenség veszélyes mezejére érkeztünk. (Bővebben lásd "Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A jegybankok működésének függetlenségét előíró dogma az 1970-es évek végének és az 1980-as évek elejének két nagyhatású tanulmányából ered. Kydland és Prescott, illetve Barro és Gordon azt mutatta ki, hogy bizonyos feltételek mellett a jegybankok csak azzal tudják a társadalmat szolgálni, ha leviszik az inflációt, ehhez pedig az kell, hogy a kormány ne mondhassa meg, mit kell a jegybankároknak tennie. A modellek intellektuális felépítményként igazi remekművek, végigolvasva a tanulmányokat jön az "aha-élmény" és a meggyőződés, hogy ezt másképp nem is lehet.

Na, de mi a baj ezekkel a modellekkel és miért kell most minden jegybanknak teljesen más irányt követnie, mint eddig? Nézzük!

Addig érdemes feszíteni a húrt a nagyvállalatoknál, amíg azok még épp nem vonulnak ki. Ezt belőni viszont már szinte művészet.

Ma már a legfontosabb termelési tényező a tőke, nem véletlen, hogy például a vidéki Magyarországon is nap, mint nap halljuk: "de jó lenne valami jó kis munkahelyteremtő beruházás…" (Bővebben lásd "A tőkepiaci szereplők hűségének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A tőkére, a beruházásokra égető szüksége van minden országnak, így nem is csoda, hogy a vezetők mind a potenciálisan érkező, mind a már meglévő tőkére úgy vigyáznak, mint a szemük fényére. A tőke ugyanis a globalizációnak köszönhetően egyre mobilabb, azaz ha egy ország intézményi háttere, adórendszere és szabályozása nem megfelelő, és van helyette jobb, akkor a vállaltok egyre jelentősebb része szívfájdalom nélkül kitelepül.

Az uniós fejlesztések hozták a bajt, az önerőhöz ugyanis hitel kellett.

A magyar önkormányzatok eladósodásának egyik fontos oka az európai uniós pénzek nem megfelelő felhasználása - erre a következtetésre jutottak az Állami Számvevőszék ellenőrzései, amelyek eddig soha nem látott keresztmetszetet adnak a magyar önkormányzati rendszer egészéről. (Bővebben lásd "Összefoglaló a helyi önkormányzatok pénzügyi helyzetéről" című írásunkat a jobb hasábban).


Miről is van szó röviden? Arról, hogy az önkormányzatok ott fejlesztettek, ahol uniós pályázati lehetőségek voltak, ez volt a beruházások közötti szelektálás alapja. Mindez azt is jelenti egyben, hogy nem az volt a kritérium, hogy mit lenne érdemes, illetve szükséges fejleszteni. Amennyiben az uniós pályázatok épp lefedték volna ez utóbbi területeket, akkor nem lenne baj, de sajnos a tapasztalatok szerint ez nem így történt.