A befektetők nem kiszolgálói többé a gazdaságpolitikának, hanem annak alakítóivá léptek elő. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a globalizáció megbontotta a korábban fennálló egyensúlyt a hitelezők és hitelfelvevők között, mégpedig az előbbiek javára.

Korábban a pénzügyi körök függtek a „jó adósoktól”, amely kategóriát elsősorban az államoknak tartották fenn, mára pedig legalább két szinten is komoly változások álltak be.

Az egyik, hogy az államok immár nem tekinthetőek jó adósnak, az államadósságok a banki könyvekben egyre inkább gondot jelentenek, nem pedig biztos profitot. A másik komoly változás az, hogy a globalizációval kinyíltak a határok, és azon szerencsések, akik megtakarításokkal rendelkeznek, ma már nagyon széles választékból szemezgethetnek, és egyáltalán nem evidens, hogy épp a nyakig eladósodott államoknak adják majd kölcsön megtakarított pénzüket.

„Korábban még azt lehetett gondolni, hogy nem csak az adósnak, de a hitelezőnek is fontos a kapcsolat, fontosak vagyunk mi, a hitelfelvevők is” – fogalmaz a Lélekcserélő idők: a pénzügyi körök húzzák a nótát című elemzésében (lásd a jobb hasábban) Botos Katalin, aki szerint a közpénzügyeket kézben tartani, a magánvállalkozásokat segíteni, az elszabadult elvárások forradalmát pedig megfékezni kell annak érdekében, hogy az állam újra viszonylag jó adós legyen.

Az kétségtelen, hogy ma már idejétmúltnak tűnnek azok a közgazdasági modellek, amelyekben az államkötvények szerepelnek a kockázatmentes instrumentumok szinonimájaként. A gyakorlatiasabb pénzügyi szakemberek már korábban is felhívták arra a figyelmet, hogy a kockázatmentesség kizárólag csak a lejáratig tartott állampapírok esetében értelmezhető, a napi elszámolással szembesülő befektetési bankárok például jól tudják, hogy az állampapírok árfolyama és így az ebben az instrumentumban tartott portfoliók értéke nagyon komoly kilengéseket tud mutatni. Főleg ahhoz képest, hogy elvileg „kockázatmentes” a befektetés…

Magyarországon ma már nem újdonság a fenti tétel, a napi sajtó ugyanis tele van azokkal a találgatásokkal, hogy vajon milyen feltételek teljesítése esetén juthat hozzá Magyarország a nemzetközi szervezetek által nyújtott hitelhez, hitelkerethez. Az, hogy ez nem magyar probléma jól mutatják a görög, a portugál, vagy épp az ír kormány és az Európai Bizottság, valamint a Nemzetközi Valutaalap közötti tárgyalások.

Botos Katalin azonban nem feltétlenül ezekre, a nem-piaci erőviszonyokra utal elemzésében, hanem inkább arra, hogy a piac is egyre inkább és egyre hatékonyabban kényszerítheti ki az általa jónak vélt gazdaságpolitikai lépéseket. Beszédes, hogy az elnökválasztásra készülő és épp a minap leminősített Franciaországban a regnáló elnök kihangsúlyozta, hogy nem hagyja, hogy a hitelminősítők határozzák meg az ország politikáját. És sokan azt is az új idők szelének tartják, hogy Olaszországban és Görögországban közvetlenül a piaci nyomás erősödése után került sor a kormányváltásra is.