Pénzügyi Szemle online blog

A fő kérdés ma már nem is a görög kilépés vagy a spanyol bankszektor jövője, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán euró.

Az első számú gond ugyanis ma az Európában - ebben többnyire egyetértenek a szakemberek -, hogy nem működhet monetáris unió fiskális és politikai unió nélkül. A jelenlegi formájában az eurózóna nem fenntartható, ez világos, az erősödő pénzpiaci nyomás pedig hamarosan ki fogja kényszeríteni a változást. (Bővebben lásd "Európa: evolúció vagy széthullás?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdés az, hogy ez a változás előre mutató lesz-e, azaz a mélyebb európai integráció felé halad, vagy visszafelé mutató lesz, azaz az egyéni országérdekek mentén a széthúzás és szétesés felé terelődik a monetáris unió.

A napokban két ellentétes tartalmú hír/vélemény látott napvilágot, melyek felvetik a kérdést: vajon ki járna jól azzal, ha az eurózóna összeroppanna?

Egyrészt az áprilisi kínai exportadatok elmaradtak a várakozásoktól, amit a kínai illetékesek a csalódást keltő európai megrendelésekkel magyaráztak - Kína minden bizonnyal nem örül Európa gyengélkedésének -, másrészt Arthur Herman, az amerikai American Enterprise Institute kutatóintézet történésze egy cikkben ("Why the death of Europe is America's opportunity") kifejtette: az eurózóna összeomlása remek lehetőséget teremt az Egyesült Államok számára. (Bővebben lásd "Ezért örülhet az USA az eurózóna szenvedésének" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Herman hangsúlyozta, hogy bár a görög hullámok a Wall Streetet is elérték, azaz az elmúlt hetekben az amerikai részvényárfolyamok is megsínylették az európai adósságválság újabb rezgéseit, hosszú távon azonban mégis az Egyesült Államok lehet az, aki hasznot húzhat az európai rendszer széteséséből.

A spanyolokat épp az euró taszíthatja mély gödörbe, a megoldás talán a közös európai államkötvénypiac megteremtése lehetne.

Miről is van szó? A spanyol gazdaság a globális visszaesés és az ingatlanbuborék kidurranását követőn mély recesszióba esett, amire a vállalatok és a háztartások azonnal reagáltak: elkezdték visszafizetni korábban felvett hiteleiket, azaz megtakarítottak. A magánszektor megtakarítása pedig nem jelent mást, mint hogy visszafogják a fogyasztást és a beruházást, ami tovább gyengíti a gazdaságot. (Bővebben lásd "Spanyol válság: megoldást jelenthet a közös eurókötvény" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ebben a helyzetben kellene a kormánynak színre lépnie, és különböző élénkítő programokkal életet lehelni a gazdaságba - épp ahogy az amerikaiak csinálták -, erre azonban a spanyoloknál megint csak nem volt lehetőség, miután az állampapírpiac összeomlása megszorításokat kényszerített a kormányra.

Az ügyeskedők visszaszorításával küzdenének a drága benzin ellen.

A népharag gyakran megtalálja a spekulánsokat és befektetőket, pedig a fájó áralakulásért a legtöbbször nem is ők, hanem sokkal inkább a háttérben meghúzódó piaci folyamatok okolhatók. (Bővebben lásd "Ki a felelős a magas benzinárért?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A nagy elmozdulásoknak ugyanis a forint és az olaj piacán is jó okuk van, még akkor is, ha ezeket az okokat csupán kevesen ismerik. Az igazi okokat pedig gyakran túl népszerűtlen lenne a nyilvánosság elé tárni, sokkal egyszerűbb egy amúgy sem túl népszerű bűnbakot - azaz a spekulánsokat - előállítani.

Kisebb mini-pánik söpört végig a pénzpiacokon, miután az amerikai jegybank legutóbbi ülésének jegyzőkönyvéből kiderült, hogy egyáltalán nem biztos a további pénznyomtatás.

Az elv egyszerű, ha a jegybank nem nyomtat több pénzt, akkor nem lesz mit a pénzpiacokra önteni, és nem lesz mi felhajtsa az árfolyamokat. A kérdés ugyanakkor ezen a ponton az, hogy vajon hosszú távon egészséges-e egy gazdasági/részvénypiaci fellendülés, amely abból táplálkozik, hogy a jegybank pénzt nyomtat, és azt beönti a rendszerbe? (Bővebben lásd "A létező legrosszabb, ha fennmarad a pénznyomda" című cikkünket a jobb oldali hasábban)