Pénzügyi Szemle online blog

A Nobel-díjas közgazdász veri a fejét a falba, amiért a lengyelek továbbra is csatlakozni szeretnének az eurózónához.

Paul Krugman az elmúlt hónapokban/években több fórumon is hevesen bírálta az eurózónát, hangsúlyozva, hogy az egységes deviza válságos időkben rettentő nehéz helyzetbe sodorja a gyengébb fundamentumokkal rendelkező tagországokat. A spanyol, az ír, vagy friss emlékként a ciprusi eset is mind-mind azt példázza, hogy okosabb döntés kint maradni az eurózónából, mint csatlakozni hozzá. (Bővebben lásd "Lengyelország vs. eurózóna: belépni vagy kint maradni?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Lengyelország és az eurózóna reál GDP-jének alakulása

Forrás: Krugman Blog, The New York Times

Éppen ezért ütötte ki a biztosítékot a közgazdásznál a hír: az eurózóna nehézségei ellenére a lengyel kormányfő mindent megtesz a mielőbbi csatlakozás érdekében.

Paul Krugman ugyanakkor úgy látja, hogy a lengyel gazdasági csoda - a lengyel gazdaság az EU-ban egyedüliként elkerülte a recessziót, sőt reál GDP-je az elmúlt 5 évben 15 százalékkal emelkedett, szemben az eurózónában mért visszaeséssel - egyik alapköve épp a saját deviza volt, ami olyan gazdaságpolitikai előnyt jelent, amit hosszú távon komoly hiba lenne feladni.

Igazából örülnünk kellene a 300 forint feletti eurónak, a leértékelődés ugyanis felpörgethetné a gazdaságot… csak a devizahitelek ne lennének.

Egyértelmű pozitív kapcsolat mutatható ki egy ország devizaárfolyama és folyó fizetési mérlegének egyenlege között: minél gyengébb a hazai deviza, annál jobban teljesít például a külkereskedelem, és annál több stabilitást nyújtó euró és dollár marad az országban. (Bővebben lásd "Jegybanki intervenció hatása a folyó fizetési mérlegre" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez alapján akár még örülhetnénk is a gyenge forintnak és a 300 feletti eurónak, sőt, ahogy arra Joseph E. Gagnon, Peterson Institute kutatóintézet közgazdásza rámutat: a gazdaságpolitikának érdemes különböző eszközökkel gyengítenie a hazai fizetőeszközt. A módszerek között éppúgy fellehetők a gazdaságpolitikusok szóbeli iránymutatásai, mint a direkt devizapiaci beavatkozások…

Gyakran megesik, hogy a nemzetközi hírű hitelminősítő cégek tévedésből dorgálnak meg egy országot, és küldik lesiklópályára annak fizetőeszközét.

Ki ne ismerné a Standard & Poor's, Moody's és Fitch hitelminősítő cégeket, melyek a válság alatt több ízben is lesiklópályára küldték az európai tőzsdéket, miután egyik-másik dél-európai országot leminősítették, vagy épp negatív figyelőlistára tették. (Mi magyarok is többször végignéztük a forint zuhanását egy-egy negatív bejelentést követően...)

Az, hogy vannak elemzők, akik felhívják a figyelmet az egyes országok kapcsán felmerülő kockázatokra, kétségtelenül jó dolog, hiszen a befektetők ilyen módon felkészülhetnek a kötvény- vagy devizapiacokban rejlő veszélyekre. Az ugyanakkor már aggasztó, hogy egy így-úgy békésen elevickélő kis ország kötvénypiacát, vagy épp devizáját épp egy hitelminősítés vagy negatív kritika löki a szakadékba, előidézve a befektetők pánikszerű kivonulását. (Bővebben lásd "Farkast kiáltanak a hitelminősítők?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzpiacok rettentő törékenyekké válnak válságos időkben, éppen annyira, hogy egy leminősítés könnyen önbeteljesítővé válhat, és végső soron a pénzügyi összeomlásba, sőt recesszióba taszíthat egy gazdaságot.

Elméletileg jó üzlet az alacsony kamatozású svájcifrank-hitel, de akkor mi a baj?

Az ember komolyabb közgazdasági képzés nélkül, akár józan paraszti ésszel észreveheti, hogy (látszólag?) megéri alacsony kamatozású devizában eladósodni, és a felvett pénzt befektetni egy magas kamatozású devizába. Szemléletes példa: felveszek hitelt 2 százalékon mondjuk svájci frankban, és befektetem azt 6 százalékon mondjuk magyar állampapírba. Évi 4 százalékot keresek, különösebb megerőltetés nélkül. Tényleg ennyire egyszerű lenne, vagy van azért valami buktató a dologban? (Bővebben lásd "Kockázatmentes hozam a devizapiacon?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Természetesen van. A képletet ugyanis árnyalja, hogy a két deviza árfolyamváltozása elviheti akár a teljes nyereséget, vagy akár veszteségessé is teheti a vállalkozást. Mi van akkor például, ha a forint évi 4 százalékot gyengül a frankkal szemben? Mi van, ha 10-et? A 4 százalékos kamatkülönbözet hamar elfogyhat, különösen válságos időkben, amikor a devizapiacok amúgy is felfordulnak.

A hitelminősítők gyakran tévedésből dorgálnak meg egy-egy országot. Tévedni emberi dolog, de mi van akkor, ha épp emiatt dől romba a devizapiac?

Ki ne ismerné a Standard & Poor's, Moody's és Fitch hitelminősítő cégeket, melyek a válság alatt több ízben is lesiklópályára küldték az európai tőzsdéket, miután egyik-másik dél-európai országot leminősítették, vagy épp negatív figyelőlistára tették. (Mi magyarok is többször végignéztük a forint zuhanását egy-egy negatív bejelentést követően...)

Az, hogy vannak elemzők, akik felhívják a figyelmet az egyes országok kapcsán felmerülő kockázatokra, kétségtelenül jó dolog, hiszen a befektetők ilyen módon felkészülhetnek a kötvény- vagy devizapiacokban rejlő veszélyekre. Az ugyanakkor már aggasztó, hogy egy így-úgy békésen elevickélő kis ország kötvénypiacát, vagy épp devizáját épp egy hitelminősítés vagy negatív kritika löki a szakadékba, előidézve a befektetők pánikszerű kivonulását. (Bővebben lásd "Farkast kiáltanak a hitelminősítők?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzpiacok rettentő törékenyekké válnak válságos időkben, éppen annyira, hogy egy leminősítés könnyen önbeteljesítővé válhat, és végső soron a pénzügyi összeomlásba, sőt recesszióba taszíthat egy gazdaságot.