Pénzügyi Szemle online blog

Megbuktak-e a közgazdászok és megbukott-e a modern közgazdaságtan, miután elmulasztotta előre jelezni a válságot? "Békeidőben", vagy a krízisek alatt érdemes hallgatni a szakértőkre? Ezekre a kérdésekre keresi a választ blogjában Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász.

Nem hibáztathatók a közgazdászok azért, mert nem látták előre a válság kirobbanásának pontos dátumát, vagy mert nem jósolták meg a Lehman Brothers bukását. Azért viszont hibásak, hogy nem figyelmeztettek az egyensúlytalanságokra, például az ingatlanárak elszabadulására, a bankok túlzott spekulációira, vagy a felduzzadt hitelállományok veszélyeire - írja Krugman. (Bővebben lásd "Megbuktak a közgazdászok, megbukott a közgazdaságtan?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Európa nem tanult a múltból, és félő, hogy súlyos hibát követ el, mikor fokozott költségvetési szigort kényszerít a tagországokra. Az eredmény évekig tartó stagnálás, recesszió, gazdasági depresszió lehet.

A világban 60-80 évente kirobban egy válság, amely más, mint a többi. Mélyebb, súlyosabb, megrázóbb. Ezeknek a válságoknak a közös ismérve, hogy előttük évekig/évtizedekig tartó hitelboom zajlott, melynek köszönhetően a gazdaságok stabilan nőttek, a részvény- és ingatlanárak a magasba tartottak, a magánszektor pedig - lakosság és vállalatok - egyre bővülő hitelállományokat épített föl, és költött el. A folyamat végén a gazdaságokban már túl sok a hitel, túl magasak az ingatlan- és részvényárak. A "lufi" elkerülhetetlenül kidurran, maga alá temetve a korábban nyakig eladósodott vállalatokat és háztartásokat.

Lehetséges lett volna előre jelezni a gazdasági válságot? Felkészülhettünk volna a krízisre? Egyes vélemények szerint voltak jelek, a korábban bombaerős forint és a két kézzel szórt banki hitelek ugyanis előre jelezték a bajt.
Az elmúlt 40 év gazdasági válságait vizsgálva Pierre-Olivier Gourinchas és Maurice Obstfeld a Voxeu.org hasábjain közölt tanulmányukban (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) arra a következtetésre jutnak, hogy a válságok hasonló előzményekkel bírnak, a két leggyakoribb előzmény pedig az adott ország devizájának felértékelődése, és a banki hitelezés felpörgése.

A befektetők nem kiszolgálói többé a gazdaságpolitikának, hanem annak alakítóivá léptek elő. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a globalizáció megbontotta a korábban fennálló egyensúlyt a hitelezők és hitelfelvevők között, mégpedig az előbbiek javára.

Korábban a pénzügyi körök függtek a "jó adósoktól", amely kategóriát elsősorban az államoknak tartották fenn, mára pedig legalább két szinten is komoly változások álltak be.

Az egyik, hogy az államok immár nem tekinthetőek jó adósnak, az államadósságok a banki könyvekben egyre inkább gondot jelentenek, nem pedig biztos profitot. A másik komoly változás az, hogy a globalizációval kinyíltak a határok, és azon szerencsések, akik megtakarításokkal rendelkeznek, ma már nagyon széles választékból szemezgethetnek, és egyáltalán nem evidens, hogy épp a nyakig eladósodott államoknak adják majd kölcsön megtakarított pénzüket.

"Korábban még azt lehetett gondolni, hogy nem csak az adósnak, de a hitelezőnek is fontos a kapcsolat, fontosak vagyunk mi, a hitelfelvevők is" - fogalmaz a Lélekcserélő idők: a pénzügyi körök húzzák a nótát című elemzésében (lásd a jobb hasábban) Botos Katalin, aki szerint a közpénzügyeket kézben tartani, a magánvállalkozásokat segíteni, az elszabadult elvárások forradalmát pedig megfékezni kell annak érdekében, hogy az állam újra viszonylag jó adós legyen.