Nem haragudni kell az IMF-re és vádaskodni, hanem olyan hiteles gazdaságpolitikát folytatni, amely mellett a Valutaalap neve fel sem merül, mint utolsó mentsvár.

Az elmúlt években sokat hallhattunk, olvashattunk az IMF-ről a hazai gazdasági sajtóban, gyakran igencsak kritikus hangnemben. Általában valahogy így: addig rendben is volt, hogy 2008-ban adtak pénzt, no de utána milyen jogon szóltak bele a „dolgainkba", és mégis mi volt ez a huzavona a készenléti hitelkeretről az elmúlt bő másfél évben? (Bővebben lásd "IMF-hitelek Magyarországnak, 1996–2008" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Csáki György a Szent István Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára tanulmányában igyekszik eloszlatni a kételyeket, és hangsúlyozza, hogy a közhiedelemmel ellentétben az IMF igencsak messze áll a „gonosz gazdag nagybácsi" szerepétől. A Valutaalap tulajdonképpen rém egyszerűen működik: ha valaki bajba jut, segítséget kér, az IMF pedig megmondja, hogy milyen feltételek mellett ad pénzt.

Magyarország 1982 májusa óta tagja az IMF-nek, és azóta összesen 11 alkalommal kapott hitelt az alaptól, a már említett 2008-as válságkezelő milliárdok mellett többek között hitellel támogatták a gazdasági átalakulást (1988-1993) és a transzformációs válság leküzdését (1996) is.

Az IMF feltételei a legtöbb esetben igencsak hasonlóak voltak: a költségvetési hiány lefaragása, a jövedelmi különbségek csökkentése, a szociális ellátórendszerek hatékonyabbá tétele, a privatizációs folyamat elindítása/fenntartása, a folyó fizetési mérleg egyensúlyának biztosítása...

Ezek világos és logikus elvárások annak fejében, hogy egy nemzetközi pénzügyi szervezet pénzt adjon, még akkor is, ha a hitelek kapcsán a legtöbb esetben jelentős társadalmi viták alakultak ki. Kétségtelen tény, hogy az IMF sem mindig értette meg a hitelért folyamodó átalakuló gazdaságok minden reális problémáját - Argentína esete ugorhat be elsőre, ahol alaposan félrenézték a dolgokat -, az ugyanakkor semmiképp sem igaz, hogy bármilyen indíttatásból az IMF bárkinek is direkt „rosszat akart volna". Csáki György szerint egyértelmű, hogy 1982-től 2008-ig Magyarország mindig számíthatott az IMF hatékony támogatására, és nincs okunk kételkedni abban, hogy ez - szükség esetén - a jövőben is így lehet.

A képlet tehát egyértelmű: megszorult és bajban lévő országként az IMF-től pénzt kérni sohasem kényelmes, azokban a helyzetekben ugyanakkor, amikor a Valutaalap neve felmerül, gyakran nincs más lehetőség. Az is természetes, hogy „puszira" nem fognak pénzt adni. Ha tehát nem akarunk a szégyenpadról magyarázkodni, akkor egy dolgot tehetünk: felelős és hiteles gazdaságpolitikát folytatunk, olyat, amely mellet a bel- és külföldi befektetők hajlandóak hosszú távon finanszírozni az ország adósságait...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Csődbe visznek a külföldiek

Így is csinálhatta volna Magyarország

Magyarország legnagyobb vesztesége

Soros szerint az euró kinyírja az EU-t

Új neve van a válságnak

A veszélyes jegybanki robotok