Pénzügyi Szemle online blog

A befektetők már 0 százalékos kamatok mellett is odaadják a pénzüket, annyira rettegnek a jövőtől. Elképzelhető, hogy túlaggódják magukat, vagy tényleg ekkora a baj?

Az elmúlt hetekben a részvénypiacok zuhantak, a spanyol és olasz állampapírok árfolyama lesiklópályára állt, miközben a biztonságos menedéknek tartott német és amerikai állampapírokba valósággal ömlött a menedék után kutató pénz. A német államnak a befektetők már negatív (!) kamat mellett is odaadták a pénzüket, miközben a dollárban jegyzett, inflációhoz kötött ötéves állampapír hozama infláció mínusz 1 százalékra süllyedt (azaz a papír az előző évi pénzromlási ütemnél 1 százalékkal kevesebb kamatot fizet). (Bővebben lásd "Miért adjuk oda a pénzünket nulla százalékon?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Eközben például az S&P 500 amerikai részvényindex vállalatai átlagosan évi 7 százalékos nyereségrátával működnek, ami első ránézésre igen vonzónak tűnik a 0 százalékos állampapírhozamokhoz képest. Kérdés, hogy a befektetők vajon miért nem veszik ki a pénzüket az állampapírból, és vállalnak kockázatot a részvényvásárlással?

Európa öt éve súlyos válsággal küzd, így nem csoda, ha gyakran találkozunk a "mikor lesz már ennek vége" kezdetű kérdéssel. Egy szomorú tanulsággal bíró tanulmány ugyanakkor rámutat, hogy valószínűleg még sokára.

A Harvard és az NBER kutatóintézet szakemberei (bővebben lásd "Adósságválságok és az eurókrízis" című cikkünket a jobb oldali hasában) megvizsgálták az elmúlt 200 év adósságválságait, hasonlóságok után kutatva a jelen helyzettel. A fejlett világ gazdaságait vizsgálva összesen 26 esetben került sor elhúzódó adósságkrízisre - a tartósan 90 százalék fölötti államadósságokat keresték a szakemberek -, amely időszakok átlagos hossza 23 év volt!

Azaz, ha az elmúlt 200 évben egy fejlett gazdaság államadóssága 90 százalék fölé szökött, akkor átlagosan 23 évnyi kiemelkedően magas adóssággal, lassú gazdasági növekedéssel és válságokkal terhes időszak következett. Az esetek többségében államcsődre, avagy az adósságok átstrukturálására is sor került.

A "problémás" eurózóna tagországokkal kapcsolatban szinte kivétel nélkül negatív kommenteket olvashatunk, melyek gyakran elkerülhetetlen összeomlást jósolnak. Egy kivétel akad, Írország.

Az ír gazdasággal kapcsolatban még a pletyka szintjén sem merült fel sem az adósság átstrukturálása, sem a kilépés, sem a további mentőakciók szükségessége. A szigetország számára - elkerülendő a hirtelen gazdasági összeomlást - még 2010-ben ítélt meg az EU/IMF páros egy 85 milliárdos hitelkeretet, amely védőháló alatt a jelek szerint sikerült stabilizálni a gazdaságot, és megtalálni a válságból kivezető utat. (A témáról bővebben lásd "Így állnak talpra az írek" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy újabb "ír csodáról" azért szó sincs, a szükséges kiigazításokat és reformokat ugyanakkor látványos társadalmi elégedetlenség nélkül sikerült megvalósítani, a bankokat feltőkésítették, miközben a gazdaság versenyképessége, a munkaerőpiac stabilizálódott, a befektetői bizalom pedig visszatért.

Az elmúlt három évben az eurózóna vezetői hangsúlyozták, hogy minden létező eszközt be fognak vetni a fizetési övezet megmentése érdekében, mára azonban világossá vált, hogy a választók - elsősorban a német választók - ezekből az "eszközökből" nem kérnek.

Az eurózóna széthullása egy jól belátható, és jól előre jelezhető folyamat Peter Boone és Simon Johnson szerint, melynek a júniusi görög választás, és az esetleges görög kilépés csupán egy állmása. Az MIT és a Peterson Institute professzorai felvázolják az elkerülhetetlen széthullás forgatókönyvét: a befektetők és a betétesek, érezve a bajt elkezdik kimenekíteni a pénzüket a problémás európai országokból, és az euró milliárdokat a biztonságos Németországba, Hollandiába vagy épp Ausztriába utalják. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A görög, spanyol vagy épp olasz gazdaság így még mélyebb recesszióba süllyed, a bankok egyensúlya a kiáramló betétek miatt felborul, az állampapírok árfolyama zuhan, a befektetők elpártolnak.

A fő kérdés ma már nem is a görög kilépés vagy a spanyol bankszektor jövője, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán euró.

Az első számú gond ugyanis ma az Európában - ebben többnyire egyetértenek a szakemberek -, hogy nem működhet monetáris unió fiskális és politikai unió nélkül. A jelenlegi formájában az eurózóna nem fenntartható, ez világos, az erősödő pénzpiaci nyomás pedig hamarosan ki fogja kényszeríteni a változást. (Bővebben lásd "Európa: evolúció vagy széthullás?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdés az, hogy ez a változás előre mutató lesz-e, azaz a mélyebb európai integráció felé halad, vagy visszafelé mutató lesz, azaz az egyéni országérdekek mentén a széthúzás és szétesés felé terelődik a monetáris unió.