Pénzügyi Szemle online blog

Az eurózóna mély válságba sodródott, mégis van egy tagállam, amelyik köszöni szépen, jól van.

Észtország irigylésre méltó gazdasági mutatókkal büszkélkedhet, a GDP átlagos bővülési üteme például 2011-ben 8,4 százalék volt, szemben az eurózóna 1,5 százalékával. Idén ugyan lassult a tempó, a 2012-ben eddig mért 2,8 százalék azonban még így is sokkal jobban mutat, mint az eurózóna -0,2 százaléka. (Bővebben lásd "Európai sikersztori az észt talpra állás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A munkanélküliség hasonlóan biztatóan alakul, a két évvel ezelőtti, 14 százalékos csúcsról mára 5,9 százalékra süllyedt, miközben az eurózóna egészében augusztusban történelmi rekordot, 11,4 százalékot mértek a statisztikusok. Eközben az államadósság mindössze a GDP 6,0 százalékára rúg…

Talán elkerülhettük volna a svájcifrank-hitelek összeomlását, ha időben figyelmeztetnek - márpedig az idei közgazdasági Nobel-díj egyik esélyese épp az ilyen lufikkal foglalkozik jó ideje.

A pénzpiacokon időről-időre kialakulnak buborékok, melyek előbb hirtelen összeomlással, majd elhúzódó recessziókkal fenyegetnek. Elég csak a 2000-es évek elején kidurrant technológiai lufira, a 2008-as pénzügyi összeomlást előidéző amerikai ingatlanpiaci buborékra, vagy a magyar háztartások életét megkeserítő svájcifrank-hitelezésre gondolni. (Bővebben lásd "Nobel-díj esélyesek 2012: Robert J. Shiller" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdés csak az, hogy ha tudjuk, hogy lesznek buborékok, melyek súlyos veszteséget fognak okozni, akkor vajon miért nem tudunk tenni ellenük. Egyáltalán, miért alakulnak ki ezek a pénzügyi lufik, mi mozgatja a folyamatban részt vevő egyéneket, és honnan lehet tudni egy áremelkedésről, hogy elérte a buborék-fázist?

Orbán Viktor 200 ezer új munkahelyet vár az agráriumtól, és nem ő az egyetlen, aki szerint ez a vidéki Magyarország egyetlen reménye.

Munkahelyteremtés terén nincs csodaszer, egy egyszerű alapelvet azonban érdemes lenne szem előtt tartani a vidéki Magyarországon is: abból főzzünk, amink van. Vidéken - gondolva itt elsősorban a kisvárosokra és a falvakra - nincsenek nagy multinacionális vállalatok, bankok, plázák, fejlett szolgáltatószektor, így dolgozni rendszerint a postán, a hivatalban, az iskolában, a kisboltban és a kocsmában lehet.

Van azonban egy valami, amire a nagyvárosban nincs lehetőség, vidéken viszont annál inkább, ami az emberek tömegének adhatna munkát, élelmiszert, télen pedig tűzifát: a mezőgazdaság. (Bővebben lásd "Kitörési pontok a mezőgazdaságban - mit tehetünk?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A mezőgazdaságban rejlő óriási lehetőség, hogy amellett hogy devizát és GDP-t termel, a vidéki embereknek adhat(na) munkát. És hogy miért nem ad most?

Még csak arról sem dönthetünk teljesen szabadon, hogy milyen kapitalizmust építünk Magyarországon.

Sokféle kapitalizmus van, még akkor is, ha az államszocializmusból kiépített kínai rendszert nem is vesszük figyelembe. A liberális demokráciákban látható két véglet az amerikai liberális piacgazdaság, illetve a skandináv államokban jellemző koordinált piacgazdaság. A politológiai és közgazdasági szakirodalom szerint mind a két típus életképes, képes magas életszínvonalat és dinamikus növekedést biztosítani - de természetesen vannak eltérések közöttük. (Bővebben lásd "Melyik kapitalizmust válasszuk?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Három kutató, Daron Acemoglu, James A. Robinson és Thierry Verdier a kapitalizmus-típusok innováció terén megfigyelhető eltéréseiről írt tanulmányt. Szerintük az amerikai modell sikeresebb a radikális újítások terén (szoftveripar, biotechnológia, félvezetőgyártás), míg a skandináv megközelítésű államokban erősebb az "inkrementális" innováció, az újítások továbbfejlesztése (gépipar, tartós fogyasztási cikkek, közlekedésipar). Az is eltérés, hogy a koordinált piacgazdaság biztosabb és kiegyenlítettebb szociális feltételeket teremt, mint liberális társa.

Ideje elfogadni, hogy a mai fiatalok jó eséllyel nem élnek majd jobban, mint a szüleik.

Az emberi történelem nagy részében az egy főre eső gazdasági növekedés közel volt a nullához, az utóbbi 250 év kivételesnek tekinthető ebből a szempontból. A baj csak az, hogy jó eséllyel a következő időszak a normálishoz, azaz a minimális növekedéshez való visszatérést hozza majd - erre jutott elemzésében Robert J. Gordon, a Northwestern University kutatója. (Bővebben lásd "El kell felejteni a gazdasági növekedést?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Mivel érvel Gordon? Abból indul ki, hogy a növekedés alapvetően a termelékenység növekedésére vezethető vissza, az pedig jellemzően technológiai innovációban gyökerezik. Vagyis akkor van gyors növekedés, ha van mély és a mindennapi életre kis kiható, fontos innováció.

Így volt ez az első ipari forradalom idején, 1750 és 1830 között (a gőzgépek korszaka, aminek a szimbolikus műve a vasúthálózat kiépülése volt), a második ipari forradalom idején, a 19 század végén (az elektromosság, a belső égésű motor, a rádió, a telefon, a vegyipar, az olajipar korszaka), illetve a harmadik ipari forradalom idején is (számítógép, félvezető, internet).