Pénzügyi Szemle online blog

A háborúk után működött, így miért ne működhetne most is egy olyan újjáépítés, melyet átmeneti válságadókból finanszíroznak, és az állam vezérel?

Európa ördögi körbe került: a vállalatok és a háztartások óvatosak, ezért nem költenek, a magas államadósság miatt az államok megszorítani kényszerülnek, aminek következtében a gazdaságok stagnálnak/csökkennek, ami még óvatosabbá teszi a szereplőket, akik még jobban visszafogják a kiadásaikat… (Bővebben lásd "A balanced-budget stimulus lehet a kiút Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

És így tovább, Európa szépen lassan csúszik lefelé, és egyelőre esély sem látszik a kilábalásra. A megoldás - ahogy arra Robert J. Shiller, a Yale University professzora rámutat - az ún. "balanced-budget stimulus" lehet, ami annyit tesz, hogy az állam átmeneti válságadókat vet ki, a beszedett pénzt pedig elkölti gazdaságélénkítésre (utakat épít, iskolákat újít fel, közmunkaprogramokat hirdet, munkahelyteremtő beruházásokhoz nyújt támogatást…). A költségvetés hiánya így nem nő, az államadósság sem, miközben a vállalatok és háztartások által őrizgetett pénzek ismét visszatérnek a gazdaság körforgásába.

A Nobel-díjas közgazdász veri a fejét a falba, amiért a lengyelek továbbra is csatlakozni szeretnének az eurózónához.

Paul Krugman az elmúlt hónapokban/években több fórumon is hevesen bírálta az eurózónát, hangsúlyozva, hogy az egységes deviza válságos időkben rettentő nehéz helyzetbe sodorja a gyengébb fundamentumokkal rendelkező tagországokat. A spanyol, az ír, vagy friss emlékként a ciprusi eset is mind-mind azt példázza, hogy okosabb döntés kint maradni az eurózónából, mint csatlakozni hozzá. (Bővebben lásd "Lengyelország vs. eurózóna: belépni vagy kint maradni?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Lengyelország és az eurózóna reál GDP-jének alakulása

Forrás: Krugman Blog, The New York Times

Éppen ezért ütötte ki a biztosítékot a közgazdásznál a hír: az eurózóna nehézségei ellenére a lengyel kormányfő mindent megtesz a mielőbbi csatlakozás érdekében.

Paul Krugman ugyanakkor úgy látja, hogy a lengyel gazdasági csoda - a lengyel gazdaság az EU-ban egyedüliként elkerülte a recessziót, sőt reál GDP-je az elmúlt 5 évben 15 százalékkal emelkedett, szemben az eurózónában mért visszaeséssel - egyik alapköve épp a saját deviza volt, ami olyan gazdaságpolitikai előnyt jelent, amit hosszú távon komoly hiba lenne feladni.

Ha tudjuk, hogy a bankárok a hibásak a gazdasági válságért, akkor a következő krízist már könnyen kivédhetjük?

A kérdésre, mely szerint mi okozta a 2008-as pénzügyi összeomlást és az azt követő gazdasági válságot, a legtöbben vélhetően azt válaszolnánk, hogy a bankárok mohósága, a túl sok hitel és a túlzottan nagy kockázatot vállaló pénzügyi szektor a ludas. De ha megvan a hiba és megvan a hibás, akkor kijelenthetjük, hogy a következő ilyen pénzügyi válságot már könnyedén kivédhetjük? (Bővebben lásd "Gazdasági válságok és a pénzügy szektor ciklikussága" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kicsit naiv elképzelés, legalábbis ha igaza van Carlos Thomasnak, a Spanyol Központi Bank közgazdászának, és Galo Nuñonak, az Európai Központi Bank kutatójának, akik elemzésükben igazolják: a bankszektorra, mióta világ a világ ciklikusság jellemző, azaz hol túlzott kockázatot vállalva felfúvódik, hol - egy-egy gazdasági válságot követően - összezsugorodik. A helyzetet nehezíti, hogy talán épp ugyanazokat a hibákat nem követjük majd el, mint az utóbbi években, de jó eséllyel csak a válság kitörésekor derül majd ki, hogy mi volt az adott évtized időzített bombája (ami a 2000-es években Magyarországon a devizahitel volt)...

Hiába süllyedt reménytelen válságba a gazdaság, tíz év is elég, hogy kikeveredjen a mocsárból, sőt éltanulóvá lépjen elő.

Látszólag úgy tűnik, hogy a bajban lévő európai országok - spanyol, görög, portugál - örökre leírták magukat, és semmi esélyük kikeveredni a munkanélküliség - államadósság - recesszió háromszögéből. A látszat azonban, mint oly sokszor most is csal, a közgazdaságtan ugyanis már számtalanszor bebizonyította, hogy helyes gazdaságpolitikával nem is kell több 10 évnél, hogy egy reménytelen helyzetben lévő ország éltanulóvá váljon. (Bővebben lásd "Mi a titka a német gazdasági csodának?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A felemelkedésre a legjobb példa Németország, melynek gazdasága tíz éve ugyancsak lesajnált helyzetben volt: magas munkanélküliség, recesszió, emelkedő államadósság és válságtól szenvedő pénzügyi szektor jellemezte, miközben ma az országot példaként állítják a mély válságtól szenvedő dél-európai országok elé.

A mai gyerekek élő-egyenes adásban nézték végig, amint a szüleik elbukják a lakást, a házat, a kocsit a devizahitel miatt. Talán annyi pozitívuma lesz ennek, hogy ők jobban vigyáznak majd.

Mind a pénzügyi ismeretek, mind a pénzügyekkel kapcsolatos szemlélet alakítható gyermekkorban, sőt alakítani is kell, máskülönben felnőttként képtelenek leszünk takarékoskodni, megbecsülni anyagi javainkat, és úgy nézünk majd egy hitelszerződés apróbetűs részeire, mint a sült hal. (Bővebben lásd "Pénzügyi attitűdök, tudatosság és a gyermekkor" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A válság rávilágított, hogy mennyire fontosak a pénzügyi ismeretek, különösen ott, ahol az ember milliókat kockáztat. A konkrét - fájó emlékként élő - példánál maradva, a svájcifrank-hitelek kapcsán a hitelfelvevők többsége nem volt tisztában sem a valós árfolyamkockázattal, sem a devizapiacok működésével, sem pedig a túlzott eladósodás veszélyeivel. A hitelfelvevők egy jelentős része mindössze egy valamit tudott biztosan a hitelfelvételkor: forint alapon másfélszer akkora lenne a törlesztő, így kézenfekvő, hogy frankban kell eladósodni.