Pénzügyi Szemle online blog

Parázs viza alakult ki a kor legismertebb gazdasági szakemberei között az infláció kapcsán: a kérdés az, hogy a magas munkanélküliség leküzdése érdekében szeretnénk-e felpörgetni a pénzromlás ütemét.

Az elmélet egyszerű - ami természetesen számos kérdést felvet -, ha az infláció az alacsony kamatoknak és a bepumpált jegybankpénzeknek köszönhetően gyorsul, akkor a gazdasági növekedés felpöröghet, a munkanélküliség pedig csökkenhet. A blogunkon is több alkalommal idézett Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman egyenesen arra buzdítja a gazdaságpolitikusokat, hogy pörgessék fel az inflációt, amely lépés segíthet letörni a magas munkanélküliséget. (Bővebben lásd "Pörgessük fel az inflációt?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az ellentábor ugyanakkor úgy véli, hogy ha egy munkahely pusztán csak a gazdaságösztönző programoknak köszönhetően jön létre - az mindegy is, hogy a programot a kormán vagy a jegybank indította -, az a munkahely nem lehet tartós, mondván abban a pillanatban meg fog szűnni, ahogy az ösztönzőprogramot visszavonják.

Egyre több a munkanélküli Európában, és ha a politikusok nem találnak ki gyorsan valamit, akkor ez a tendencia még jó ideig nem fog megváltozni.

Már az eurózóna egészére számolt 10,8 százalék is aggasztó, az spanyol (23,6 százalék), a görög (21,0 százalék) vagy épp a portugál (15 százalék) számok viszont egyenesen katasztrofálisak. Arról nem is beszélve, hogy a 25 éven aluliak foglalkoztatási statisztikái még ennél is csúnyábban festenek, a görög és spanyol fiatalok fele, az olasz és portugál pályakezdőknek pedig harmada munkanélküli (bővebben lásd "Három válság nyomasztja Európát" című cikkünket a jobb oldali hasábban).

Az elmúlt 40 év nem kedvezett az alacsony keresetű munkavállalóknak az Egyesült Államokban, a minimálbér reálértékben ugyanis csökkent, miközben a termelékenység korábban soha nem látott sebességgel emelkedett.

A minimálbér reálértéke 1968-ban érte el a csúcsát, azóta mintegy 20-25 százalékkal csökkent. A legutóbb három éve megemelt minimális fizetésnek - óránként 7,25 dollár, megközelítőleg 1600 forint - ma 10 dollár körül kellene lennie, ha a bérek követték volna az inflációt az elmúlt négy évtizedben. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ha azonban a technológiai újításoknak köszönhetően rohamosan emelkedő termelékenységet követte volna a minimálbér, akkor az ma nem 7,25 dollár, hanem több mint 20 dollár lenne! Érdekesség egyébiránt, hogy a termelékenység a válság alatt is tovább javult, ami elsősorban azzal indokolható, hogy a vállalatok költségcsökkentéssel, azaz elbocsátásokkal válaszoltak a krízisre.

A szabad munkavállalás az Európai Unió egyik nagy vívmánya, a keleti tagállamok mindegyike szinte megváltásként várta a határok lebontását. Még a kormányok is, pedig ma már látni, hogy inkább talán sírniuk kellett volna.

A felsőoktatás átalakításának egyik legkomolyabb és legtöbb vitát gerjesztő része, hogy az állami finanszírozásban tanulókat egy időre röghöz kötné a törvény, azaz előírná, hogy a képzés után bizonyos ideig Magyarországon kellene munkát vállalniuk. Ehhez a vitához szólt hozzá Botos Katalin is (írását lásd a jobb hasábban).

Egy gazdaságban a legfontosabb erőforrás a humán tőke, melynek erejét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni. Az emberi erőforrásért éles verseny folyik, amiben az Egyesült Államok és Nyugat-Európa egyelőre nyerésre, Magyarország viszont félő, hogy vesztésre áll.

Az erőforrás szó hallatán ugyanis az ember önkéntelenül is gyárakra, üzemekre, bányákra, földre, ásványi kincsekre gondol, nem pedig a körülöttünk élők szorgalmára, intelligenciájára, képességeire és képzettségére. Utóbbiak ugyanakkor egy modern társadalom számára a legnagyobb kincsnek számítanak, sőt számszerűsíthetők is: az USA-ban a JP Morgan bankház szerint az emberi erőforrás becsült értéke mintegy 750 ezer milliárd dollárra rúg, ami mellett eltörpül a háztartások 70 ezer milliárd dolláros - pénzügyi és reál - vagyona.