A felsőoktatás átalakítása komoly hullámokat vet, és félő, hogy sokan ellenérzéseiket a mai rendszerhez való ragaszkodásban fejeznék ki. Ez pedig nagyon nem lenne helyes.


A felsőoktatás tervezett átalakításával kapcsolatos viták egyre intenzívebbek, az utcai, illetve egyetemi megmozdulások is olyan formákat öltenek, amilyenekkel már évek óta nem lehetett találkozni. A vita helyes és minden bizonnyal hasznos is, hisz a követendő út semmiképp sem evidencia.

Félő azonban, hogy a többi nagy rendszerreformhoz hasonlóan ebben az esetben is sokan eljutnak arra a pontra, hogy ha nem tetszik nekik a megoldás, akkor a jelenlegi helyzethez való görcsös ragaszkodás mellett döntenek. Márpedig ez nem lenne helyes, a felsőoktatás ugyanis nagyon komoly gondokkal küzd – és itt még találgatni sem kell, minderről ugyanis az Állami Számvevőszék nyilvános jelentéseiben több alkalommal is beszámolt (lásd erről szóló cikkünket a jobb hasábban).


Nézzük tehát röviden, és a teljesség igénye nélkül, hogy miért kell valamit mindenképp tenni a felsőoktatással. Abból kell kiindulni, hogy egyre kevesebb a hallgató, ami problémát jelent a finanszírozásban és az infrastruktúra fenntartásában. Gondot jelent, hogy a korábbi fejlesztéseknél nem számoltak a demográfiai helyzetből adódó létszámcsökkenés és az oktatási kapacitások összhangjával (lásd PPP fejlesztések), illetve a munkaerőpiac igényeivel.

Tehát jó eséllyel üresek lesznek az új épületek és tantermek, az egyetemek és a főiskolák pedig olyan szakembereket képeznek, akik nemigen tudnak a szakmájukban elhelyezkedni (az ÁSZ által idézett felmérések szerint a jogász- és bölcsészképzésben 30-50 százalékos, a pedagógus-, közgazdász- és menedzserképzés területén 10-30 százalékos a túlkínálat). A felsőoktatás túlszabályozott: a szaktörvényen kívül több mint 30 kormányrendelet és miniszteri rendelet létezik.

A rendszer mindeközben túlságosan tagolt: 71 intézmény működik a szektorban, sok a párhuzamosság, a rendszer pedig nem is ösztönzi az intézményeket az oktatás minőségének és a működés hatékonyságának javítására. Az előírt képzési időn belül végzettek száma 50-55 százalék körüli, vagyis minden második hallgató többet időt tölt az iskolapadban, mint kellene, sokan elhúzzák a képzésüket. Az ÁSZ ugyan nem foglalkozott behatóan a hallgatók, a végzettek elvándorlásának problémájával, de arra felhívta a figyelmet, hogy ez feszültségforrás.

Az tehát egyértelmű, hogy van min javítani. A felsőoktatási átalakítással kapcsolatos ellenérzések közepette tehát ne felejtsük el: a jelenlegi rendszer nem hatékony, nem fenntartható és nem is tölti be a neki szánt társadalmi szerepet.