Megfér-e egymás mellett az Európai Unió egyik fő értékének tekintett szabad munkaerő-áramlás és az államilag finanszírozott főiskolai-egyetemi képzés?


A képzési idő kétszeresét kell Magyarországon ledolgozni azoknak, akik állami finanszírozású képzésben szerezhetnek diplomát, akiknek ez nem sikerül, azoknak pedig félévente 150 ezer és egymillió forint közötti összeget kell szeptembertől fizetniük. A felsőoktatás átalakítása megalkotói szerint a versenyképes felsőoktatás kialakítása felé tett lépés, kritikusai szerint pedig "a kormány elrontja azt is, ami van".

Az ilyen nagy átalakítások mindig érdeksérelmekkel járnak, és nagyon nem kell azon meglepődni, hogy a főiskolára és egyetemre készülő diákok nem örülnek a változásoknak. Az lenne meglepő, ha üdvözölnék a finanszírozás átalakítását, hisz az eddigi rendszerrel szemben a jövőben saját maguknak kell kifizetniük a képzésük költségeinek egy részét (bár a jelen tervek szerint támogatott állami hitellel).

Ezt a fölöttébb komplex kérdést járja körül Kolozsi Pál Péter A röghöz kötött egyetemisták és a láthatatlan kéz című írása (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban), az itt felvetett kérdések közül most csak az európai integráció és az államilag finanszírozott képzések összefüggéseit emeljük ki.

Az európai uniós csatlakozás és tagság egyik mostanság élesedő problémája a régió és Magyarország számára is az „agyelszívás”, azaz a képzett magyar munkaerő Nyugat-Európába telepedése. Az okok minden valószínűség szerint sokrétűek és az egyéni helyzetektől is nagyban függenek, de jó eséllyel nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük: a ki(el)vándorlás elsődleges oka a magyar és a nyugat-európai bérszint közötti eltérés. Miután a konvergencia-folyamat még évtizedekig eltarthat, így azzal is érdemes számolni, hogy ez a bérdifferencia jó ideig fennmarad. Az egész folyamat politikai hátteréhez az is hozzátartozik, hogy bár a térségben ezt megoldandó feladatként látjuk, de Nyugat-Európában az eurószkeptikus érveléssel szemben gyakran a bevándorlók munkájából adódó gazdasági növekedést hozzák fel az EU-pártiak, ami arra utal, hogy az agyelszívásnak bőven vannak nyertesei is.

Mindezek fényében valóban érdekes kérdés, hogy racionális-e egy állam részéről a felsőoktatás adófizetői pénzen való finanszírozása, azaz a nyugat-európai jóléttermelés költségeinek átvállalása. Úgy fest, hogy a munkaerő szabad áramlása, a tudás globalizációból adódó univerzálissá válása egyszerűen nemigen fér össze egy szegény, periféria-országban a felsőoktatás állami finanszírozásával. Vagyis valamit tenni kell ezzel kapcsolatban: vagy a munkaerő áramlását kell lelassítani, vagy pedig a finanszírozást kell a közösségi szintről a magánszint felé irányítani.

Nem kétséges, hogy hosszabb távon csak a munkaerő kiáramlásának lelassítása jelenthet megoldást, egyszerűen azért, mert enélkül nem éri majd meg állami finanszírozásban részt venni és cserében itthon maradni. Vagyis a felsőoktatás finanszírozása helyreállhat, de a társadalom szempontjából nagyon költséges elvándorlás folytatódni fog. Miképp képzelhető el ez a lelassítási folyamat?

A legegyszerűbb megoldás a bérek kiegyenlítődése, ami a liberális közgazdaságtani felfogás szerint az elvándorlás miatt automatikusan be is következik – legalábbis idővel, és feltételezve, hogy a munka termelékenysége egyenlő. Az időbeliséggel mindenképp számolni kell, de mi van akkor, ha a munkaerő határtermelékenységére vonatkozó feltétel nem teljesül? 

Azaz mi történik akkor, ha egy mérnők, egy orvos munkája többet ér egy fejlett piaci környezetben, mint egy fejletlenben. Ez nem teljesen irreális feltételezés, a fejlett infrastruktúra és intézményi környezet ugyanis emeli a termelékenységet. Ha ez így van, akkor elméletileg sincs esély a bérek kiegyenlítődésére, vagyis az elvándorlás – modellszerű elvi megközelítésben – addig fog folytatódni, amíg a szegény ország ki nem ürül (természetesen ez így leegyszerűsítés, számos egyéb tényezővel kell még számolni, de az összefüggésekre jól rámutat).

Ha automatikusan nem áll le a bérek kiegyenlítődése, akkor megoldást jelenhet, hogy a hazai környezetet javítjuk meg olyan mértében, hogy az itteni intézményi, társadalmi és infrastrukturális externáliák olyanok legyenek, mint a nyugatiak. Ez tűnik az optimális megoldásnak, de kérdéses, hogy nem vesz-e túl igénybe sok időt. Rövidtávon természetesen lehet a bérek emelésével küzdeni az elvándorlás ellen, de ez a mai költségvetési és közpénzügyi helyzetben nem reális opció (bár az orvosok és a rezidensek lobbierejét mutatja, hogy ez bizonyos esetekben mégis megtörténhet).

A röghöz kötés bár egy olyan adminisztratív intézkedés, ami ellentétes a szabadsággal és hátráltatja a minőségi munkaerő kialakulását is, de mégis megoldást jelenthet, legalább rövidtávon – főleg, mert más megoldás nemigen látható. Illetve ami látható, az sem túl előremutató: vannak olyan megközelítések is, miszerint a nemzetközi szinten kamatoztatható tudás helyett a helyi tudást kell az államoknak előnyben részesíteni, épp azért, hogy az adófizetői pénzen megszerzett tudással ne lehessen külföldre távozni. Vagyis legyen kevesebb mérnök, közgazdász és orvos, és legyen több jogász. Kérdéses, hogy ez jó megoldás-e a mai globalizálódó és a mérnöki tudást egyre inkább igénylő és elismerő világban.