Közszféra átalakítása, privatizáció, adóreform, liberalizáció, munkaerő-piaci reform, bércsökkentés – ezeket az első ránézésre is fájdalmas lépéseket mindenképp meg kell tennie Görögországnak, amely ezzel együtt sem biztos, hogy elkerülheti a csődöt és a leszakadást.

Hogyan jutott el Görögország idáig? – ez Antonio Garcia Pascual és Piero Ghezzi tanulmányának (lásd jobb oldali hasáb) kiinduló kérdése. A szerzőpáros az okokat egészen 2001-től, a görögök Gazdasági és Monetáris Unióhoz (EMU) való csatlakozásától vizsgálja. Görögország csatlakozása az eurózónához nem csak közös fizetőeszközt, hanem olcsó hitellehetőségeket is jelentett, amely a gazdaság éveken át tartó, gyors bővüléséhez vezetett (a GDP értéke 2001 és 2008 között 164 százalékkal nőtt).

Ez a nagyarányú növekedés azonban csak a valóság egyik oldala. A valóság az, hogy a növekedés együtt járt a görög gazdaság versenyképességének nagyarányú romlásával, illetve elfedte és így tovább növelte a közszférát jellemző hatékonytalanságot.

A szerzőpáros a versenyképesség folyamatos csökkenésének egyik okaként az inflációt jelöli meg, szerintük ugyanis a görögök olyan drachma árfolyam mellett csatlakoztak az euróhoz, ami nem tükrözte a valósságot, így az euróra történő átállás után az gazdasági inputok árai – így a termelés költségei is – jelentősen megemelkedtek. A megemelkedett termelési költségek pedig az export piacok szűkülését és az import felfutását vonták maguk után, amely további gondokat gerjeszt a hazai termelőkre gyakorolt kiszorító hatásán keresztül. Az, hogy a görög gazdaság a csatlakozás után nem tudta fenntartani külkereskedelmi pozícióit, csak részben magyarázható azonban az árszínvonal változással – mélyebben gyökerező strukturális problémák jelenlétére utal.

A tanulmány szerzői felhívják a figyelmet a görög kormányzat szerepére is. A gazdasági növekedés által generált gazdasági légkör enyhítette a görög kormányon lévő politikai nyomást, így ez tükröződött annak teljesítményén is. A görög közszféra működési költségei (a fizetendő bérek nagysága), valamint a kormányzat széleskörű szociális transzferei jelentősen megemelkedtek. Mivel ez párosult a görög adóhatóság gyenge teljesítményéből eredő egyenlőtlen adóterheléssel (nagyarányú jövedelemeltitkolás a mikro-, kis- és középvállalkozások körében), ezért a költségvetés fokozatosan egyre fenntarthatatlanabbá vált.  Az előzőeken túl a külföldi működőtőke-beáramlás terén is jelentkeztek gondok, amely főként a nem megfelelő szabályozásnak volt „köszönhető”.

A szerzők szerint a görög kormányzati lépések miatt kialakult erős bizalmi válság közvetve hozzájárult ahhoz, hogy az a kiigazító program, amelyet EU-IMF mentőcsomag feltételeként szabtak, végül nem hozta meg a várt eredményt. Ezt a bizalmatlanságot nagy részben a nem megbízható adatközlés okozta: a valós államadósság számításából például kimaradtak olyan ”láthatatlan” elemek, mint például a veszteségesen működő állami vállalatok által generált deficit vagy éppen a regionális kormányzatok adósságállománya. Ezekre csak később, a görögöknek szánt program megvalósítása során derült fény (a program optimistább államadósság becsléseken alapult) így ez predesztinálta annak végrehajthatóságát is.  A legjobban a Görögország adósminősítésén lehet látni, hogy egészen addig, amíg a valós államadósság felmérésére nem került sor, addig Görögország a befektetésre javasolt kategóriában volt – 2000 júliusától egészen 2009 októberéig. A Fitch Ratings-nél 2011 júliusára ez  CCC-re esett vissza, amely így "erőteljesen limitálta" Görögország piacról történő finanszírozásának lehetőségét is.

A görög gazdaság versenyképességének helyreállításához fundamentális változásokra van szükség – mégpedig három kulcsterületen.

  1. A közszféra gazdasági szerepvállalásának hatékonyságát növelni kell (transzparencia növelése, a veszteségesen működő állami vállalatok privatizációja, adóhatóság megerősítése, adóterhek jelenleginél jobb megosztása, a szubnacionális kormányzatok további eladósodásának megakadályozása).
  2. Meg kell teremteni a megfelelő verseny feltételeit, csökkenteni kell versenyszférára nehezedő adminisztratív terheket, illetve liberalizálni kell a hálózati iparágakat.
  3. Munkaerő piaci reformot kell végrehajtani, amelynek lényege, hogy kiszélesítsék a foglalkoztatottak körét, egyúttal pedig a bérek színvonalát úgy alakítsák, hogy az hozzájáruljon az ország versenyképességének visszaállításához.

Az előzőeken túl a szerzőpáros felhívja a figyelmet a szociális transzferek visszafogásának szükségességére, valamint a makroszintű információk valóságtartalmának – piaci szempontból kiemelkedő – fontosságára is.

A strukturális átalakítások önmagukban nem eredményeznek megoldást, helyre kell állítani a Görögország fizetőképességét is. A tanulmány szerzői ennek egyik lehetséges módját az adósság átstrukturálásában látják. Egy modell segítségével különböző szcenáriókat vizsgálnak – az eredményekben van eltérés, azonban az üzenetük azonos: Görögország csak lassú és fájdalmas úton keresztül tudja helyreállítani fizetőképességét (az adósság/GDP arány 60%-os mértékét a modell alapján előreláthatólag 2050-nél előbb nem tudják majd elérni).

Annak ellenére, hogy a szerzőpáros a szükséges intézkedések megtétele mellett sem biztos abban, hogy a görög kormányzat eléri kettős célját – a versenyképesség és a fizetőképesség helyreállítását – úgy gondolják, hogy Görögországnak az EU pénzügyi védőhálójának köszönhetően jobbak a kilátásai az eurózónán belül, mint azon kívül. A szerzők a görög gazdaság teljes összeomlását sem tartanák elképzelhetetlennek, ha Görögország a kikerülne a monetáris unió bástyái mögül. Ezzel együtt arra is szükség lehet, így el kell készülnie annak a forgatókönyvnek is, amely a monetáris unióból való kilépést teszi lehetővé azon tagországok számára, akik nem akarják, vagy nem tudják teljesíteni a valutaunióban való megmaradás feltételeit.