Európa tanulhat az Egyesült Államok történelmi tapasztalataiból, miszerint az adósságtól nem lehet úgy megszabadulni, hogy azért ne kérnének valamit cserébe.

Az Amerikai Egyesült Államok központi kormánya 1789-ben 13 amerikai tagállam adósságát vette át, 1840-ben azonban már nemet mondott az adósságátvállalásra. Mind a két eseménynek vannak olyan tanulságai, amelyek hasznosak lehetnek az európai országok számára.

Thomas Sargent Wall Street Journalben megjelent cikke szerint 1789-ben az adósság átvállalása annak a része volt, hogy Alexander Hamilton pénzügyminiszter így akarta megnyerni a föderális kormányzat erősítéséhez a szóban forgó, nagy adóssággal küzdő 13 állam hitelezőit. A cél az volt, hogy a központi kormányzatnak joga legyen annyi bevételre szert tenni, amivel többek között a függetlenségi háborúban felhalmozott adósságot is ki lehetett fizetni. Az első amerikai alkotmányban a központi kormánynak nem volt adókivetési joga, a bevételek a 13 állam önkéntes hozzájárulásaiból jöttek össze.

Az európai párhuzam első pontja az, hogy az amerikai adóbevételek sem tudták fedezni ekkoriban az adósság finanszírozását. Az 1780-as években tehát egyfajta fiskális válság alakult ki a tengerentúlon, márpedig – Sargent szerint – ezek a krízisek gyakran végződnek az intézményi környezet átszabásával. Így is történt, az amerikai alkotmány megváltozott, a föderális kormányzat bevételei biztosítva lettek, de ezzel együtt megjelentek a központi adók, a tagállami adósságok pedig központi adósságokká váltak.

Sargent szerint Hamilton és Washington azért fizette továbbra is az adósságot, mert jó reputációt akart kiépíteni a hitelezők körében, és ezzel lehetővé kívánta tenni a kedvező finanszírozási feltételek kialakítását. A gondot az jelentette, hogy a hitelezői jó hírnévhez egy zavaró momentum társult: a tagállamokban kialakult az a kép, hogy Washington mindig kisegíti majd őket.

A probléma felszínre kerülésére 1840-ig kellett várni, amikor az 1820-as, 1830-as évek vasútépítési láza miatt újra hatalmasak lettek az állami adósságok. Az 1830-as évek pénzügyi válsága csődhelyzetet idézett elő több államban is. Mi tűnt a legjobb megoldásnak? Természetesen az adósság központi átvállalása.

A Kongresszus azonban ezúttal nemet mondott, és több állam csődbe is ment (nem fizette ki a tartozásait). Az államok ezt követően nem tehettek mást: átírták a saját alkotmányukat, előírva a kiegyensúlyozott költségvetést, amire korábban nem volt példa. Sargent szerint ez jól mutatja, hogy a költségvetési válságok – mint amilyen most Európában is van – gyakran átszabja a politikai és intézményi térképet.

A Nobel-díjas közgazdász szerint látni kell, hogy mi múlott az 1840-es évek döntésén. A központi kormányzat egyértelművé tette, hogy nem felel az államok felelőtlenségéért, akkor sem, ha rövid távon veszteségei lesznek emiatt (így is történt). Hosszabb távon természetesen mindez jót tett a költségvetési fegyelemnek, és nem utolsó sorban lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok föderális állam maradjon. Vagyis, hogy az államok megtarthassák függetlenségüket, szabadságukat és adókivetéssel, valamint közpénzfelhasználással kapcsolatos felelősségüket.

Az európaiak most hajlamosak igent mondani az adósságok átvállalására, de nem szabad elfelejteni, hogy az amerikaiak a saját politikai rendszerüket azzal tartották fenn, hogy nemet mondtak erre – figyelmeztet Sargent.

Ez különösen annak fényében igaz, hogy a múlt héten nagy vihart kavart, hogy Görögországnak esetleg le kell mondania szuverenitásának egy részéről az újabb hitelcsomagért - a jelek szerint az amerikai történelmi tapasztalatok fényében ez nem is olyan meglepő kérés.