Pénzügyi Szemle online blog

A devizahitelek felfutásában mindenki érdekelt volt: az állam, a lakosság, a bankok és a beruházók is.

A jelen hitel- és adósságválság nem egyedi eset, a történelem bizonyos időszakonként kitermeli a maga hitelpiaci összeomlását. Az eseményekért - bár a sajtóban többnyire a bankok kapják a "ludas" szerepét - a gazdaság szinte valamennyi szereplője felelős, így nem meglepő, hogy a túlzott mértékű hitelezésen és lakásépítésen végül mindenki veszít - igaz legtöbbször eltérő mértékben. (Bővebben lásd "Lehet-e túlzott mértékű a lakossági eladósodottság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Az ördögi kör az állammal és az építőipari vállalkozásokkal kezdődik, akik az építőipar felfutásában érdekeltek. Előbbi csoport teljesen érthető módon, utóbbi pedig elsősorban társadalompolitikai indokok - mindenkinek legyen saját lakása, a választók legyenek elégedettek - és a GDP-növekedési kényszer miatt (minden kormány jól felfogott érdeke, hogy nőjön a GDP és a foglalkoztatottság, és az egyik legjelentősebb szektor épp az építőipar).

Az európai bankokat le kell korlátozni, kisebb pénzintézetek kellenek, kevesebb kockázat, kevesebb spekuláció.

Tulajdonképpen kész csoda, hogy a pénzügyi válságot ennyivel megúszta Európa, tekintettel arra, hogy milyen elképesztő kockázatot vállaltak a kontinens pénzintézetei. Az európai bankrendszer eszközeinek értéke ugyanis 2001 és 2011 között közel duplájára emelkedett, és elérte a 45 000 milliárd eurót, ami az Európai Unió GDP-jének már 370 százalékára (!) rúgott. (Bővebben lásd "Banki tevékenységek szétválasztása Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ekkora összegnél már egy egészen aprócska veszteség is hatalmas összegeket emészthet fel, a 45 000 milliárd eurós banki mérlegen elszenvedett, mindössze 1 százalékos bukó is 450 milliárd eurós mínuszt jelent. És a válság alatt a bankok nem 1 százalékot veszítettek, hanem jóval többet, nem is csoda, hogy az európai adófizetőknek 2008 és 2011 között 4500 milliárd euróval kellett kisegíteniük a kontinens bankjait…

Minden áron fenn kell tartani az európai betétbiztosítás iránti bizalmat, ha ugyanis az emberek tömegei érzik úgy, hogy a pénzük már nincs biztonságban, akkor pillanatok alatt romba dönthetik az európai bankrendszereket.

Van némi irónia a ciprusi pénzügyi összeomlásban, miután a szigetország bankjait nagyrészt azok a görög államkötvények sodorták bajba, melyekkel kapcsolatban az EU korábban azt ígérte: teljesen elképzelhetetlen az eurózóna bármely államkötvényének veszteségleírása. (Bővebben lásd "A betétbiztosítási rendszert kockáztatja az EU Cipruson" című cikkünket a jobb oldali hasában)

A görög államkötvények azonban mégis becsődöltek, amely veszteség felemésztette a ciprusi bankok tőkéjét, akiknek így nem maradt más kiút, mint külső segítséget kérni. (További irónia a történetben, hogy egyrészt a ciprusiakat mélybe rántó görögöket annak idején fel sem kellett volna venni az eurózóába, utalva a felvételt megelőző években követett kreatív könyvelésekre, továbbá a válság előtti években sorozatosan megsértett maastrichti kritériumok miatt már évekkel ezelőtt el kellett volna meszelni Görögországot.)

Sokkal nagyobb devizatartalékot tartunk fenn, mint a régiós versenytársaink, ami tíz- vagy akár százmilliárdokban mérhető pluszköltséget jelent.

Korábbi posztunkban már írtunk arról, hogy az IMF-hitel jóval drágább annál, mint amit korábban gondoltunk, továbbá hogy a jegybank által fenntartott devizatartaléknak jelentős költségei vannak. Ez a költség akár a GDP 1,0 százalékára is rúghat évente, azaz a jegybanki devizatartalék fenntartása akár évi 250-300 milliárd forintot is kivehet az adófizetők zsebéből. (Bővebben lásd "Devizatartalékolás Közép-Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kérdésként adódik, hogy lehetne-e kevesebb devizát tartani, csökkentve ezzel a tartalék horribilis fenntartási költségeit. Az nem is kérdés, hogy egyáltalán kell-e tartalék, ennek hiányában ugyanis az ország védőpajzs nélkül maradna, és pénzügyileg egészen biztosan összeomlana. Devizatartalék egészen egyszerűen kell, nincs mese, az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mennyi kell.

A ciprusi mentőcsomagba a betéteseknek is be kell szállniuk, amivel Brüsszel a válságkezelésben átlépte a Rubicont. Lesznek-e sorok az eurózóna bankjai előtt, és hitelesek-e a továbbiakban a kiszámíthatósággal kapcsolatos uniós ajánlások és kritikák?

Bekövetkezett, ami régóta várható volt, Ciprus külső segítségért folyamodott, hogy elkerülje a pénzügyi összeomlást. A meglepetés nem is ezen a ponton következett, hanem a feltételekben, az EU ezúttal ugyanis szokatlan szigorúsággal jelezte: csak akkor ad pénzt, ha a szigetország egyszeri illetéket vet ki a bankbetétekre. (Bővebben lásd "Veszélyes precedens Cipruson" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A bankbetétek megadóztatásának ötletét - amely első hallásra gigantikus öngólnak tűnik - az illetékesek azzal indokolják, hogy a túlzott méretűre duzzadt és részben adóelkerülésre optimalizált ciprusi bankrendszerben több milliárd eurónyi - elsősorban orosz - offshore pénz pihen, amely pénzek központi kimentését nehezen lehetne eladni az európai adófizetőknek.