Pénzügyi Szemle online blog

A június 28-29-ei EU-csúcs előtti hetekben valóságos európai népharag zúdult a németekre, mondván pont ők vétóznak meg minden mentőakciót, pont ők, akik a legnagyobb haszonélvezői az eurózónának és az eurónak. De vajon tényleg a németek húzták a legnagyobb hasznot az euróból?

Kétségtelen, hogy Németország a legnagyobb exportőr az öreg kontinensen, mint ahogyan az is, hogy a német kivitel 1998 és 2011 között 117 százalékkal bővült. Nem kérdés, hogy az exportnak jót tesz a közös belső piac és a közös deviza, mint ahogyan az sem, hogy az elmúlt évtizedben a német márka vélhetően jobban felértékelődött volna, mint tette azt az euró, ez a felértékelődés pedig visszavethette volna a német kivitelt. (Bővebben lásd "Valóban Németország az euró legnagyobb nyertese?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A németek ugyanakkor azzal védekeznek, hogy bár az export valóban szépen bővült, a teljes gazdasági növekedés a vizsgált időszakban elmaradt az európai átlagtól. Hogyan nevezhetnénk Németországot az euró legnagyobb haszonélvezőjének, ha az 1998 és 2011 között átlagos GDP-növekedés mindössze 1,4 százalékos volt, szemben például a francia 1,7 százalékkal, vagy a 2,0 százalékos hollanddal, esetleg a teljes eurózónára számolt 1,6 százalékos átlaggal - így védekeznek a németek…

Sehol sincs megírva, hogy a világgazdaságnak mindig fölfelé kell tartania. Vannak hosszú, akár évtizedekig is elnyúló, lecsúszást hozó időszakok is.

A világ tele van problémákkal, és amint az egyik megoldódik, rögtön előtérbe kerül a következő. A gazdaságpolitikusoknak az elmúlt öt évben szinte minden hónapra jutott egy-egy évtizedek óta nem látott válsághelyzet, amin úrrá kellett lenni.

Ezek során a pénzügyi szaksajtó azt találgatta, hogy ezúttal épp mi lehet a megoldás, vannak azonban olyan időszakok, mikor egészen egyszerűen nincs megoldás, vagy ha van is, az bizonyos okokból megvalósíthatatlan. (Bővebben lásd "Van kiút a válságból?" című cikkünket a jobb oldali hasában)

Súlyos kritikával illette a brüsszeli, berlini és frankfurti gazdaságpolitikusokat (bürokratákat) Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász szerint ők voltak azok, akik mély válságba taszították a görögöket.

Krugman szerint bár az USA gazdasági rendszere távolról sem tökéletes, azért tud viszonylag zavartalanul működni, mert a tengerentúlon egy erős központi kormányzat őrködik, amely gondolkodás nélkül segítségére siet a bajba jutott tagállamoknak - Florida, Texas államok pénzügyi kimentését hozza fel példának a közgazdász.

Ezzel szemben az európai monetáris unióban nincs központi irányítás, a tagállamok vezetői egyéni érdekeik mentén igyekeznek hol erre, hol arra tolni Európa szekerét. (Bővebben lásd "A német arrogancia okozta Görögország válságát" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A megszorításoknál a lényeg az, hogy a fájó lépéseket hirtelen és egyszerre kell megtenni, továbbá az, hogy az adott nép kellően "békés" legyen ahhoz, hogy elviselje az akár 20-30-40 százalékos fizetéscsökkenést.

Nagyon sokan, nagyon sokat vitáztak már arról, hogy a válság alatt mi lehet a jó megoldás. Vannak, akik a deviza leértékelésére esküsznek, megint mások megszorítanak, válságadókat vezetnek be, pénzt nyomtatnak, vagy épp kamatot csökkentenek, és vannak akik mindemellett még tüntetnek és gyújtogatnak is.

Ugyanaz a megoldás az egyik országban sikersztorival végződik, miközben egy másikban csúfos kudarccal zárul. Talán ez a legfőbb tanulsága Dani Rodrik, a Harvard professzorának Lettországban lett látogatásának, mármint az, hogy a válságkezelő intézkedéseket az adott nemzetre és a nemzet habitusára kell szabni. (Dani Rodrik beszámolójáról bővebben lásd "Lettország: siker vagy kudarc?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Hitler hatalomra jutására kellene a németeknek emlékeznie, nem az inflációra.

Minden ország közül épp Németország az, amelyiknek nem sikerült tanulnia a történelemből. Az inflációtól való félelem jegyében a németek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a hiperinflációt hozó 1923-as esztendőnek, mint a demokrácia halálát jelentő 1933-as évnek.

Jobban tennék, ha felidéznék, hogy miképp vezetett a demokrácia összeomlásához mind a saját országukban, mind pedig Európa nagy részében az 1933-et két évvel megelőző bankválság - fogalmaz a jelenlegi krízissel kapcsolatos írásában Niall Ferguson történész és Nouriel Roubini közgazdász. (Bővebben lásd "Németország és a történelmi tapasztalat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)