Pénzügyi Szemle online blog

Hitler bécsi bevonulásával állítja párhuzamba a görög és a francia választási eredményeket a Financial Times kolumnistája.

Stephen King, az HSBC vezető közgazdásza szerint az 1930-as évek sötét szellemei kísértenek Európában: erősödik a politikai szélsőségesség, és egyre gyakrabban hallani olyan véleményeket, hogy nem kell visszafizetni a külföldiektől kapott hiteleket.

A világ szinte valamennyi országában - de a fejlett világban mindenképp - az most az egyik kulcskérdés, hogy vajon honnan lesz gazdasági növekedés. Az ötletek tárháza szinte végtelen, egy lehetséges válasszal pedig az amerikai National Institute on Retirement Security (NIRS) is előállt: meg kell emelni a nyugalmazott közalkalmazottak ellátását.

A közszférából nyugdíjba vonulók érdekképviseleti szervétől ez a tipp talán nem tűnik meglepetésnek, az érvelés már annál inkább: kiszámolták, hogy minden egyes dollár, amivel az amerikai állam megsegíti a volt közalkalmazottakat, 2,37 dollárnyi GDP-t "termel". Ezen logika mentén, ha az állam 1 dollár adót emel és azt nyugdíjemelésre fordítja, azzal nettó 1,37 dollárnyi plusz GDP-t teremt a gazdaságban. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A német jegybankelnök szerint nem a bajba jutottak igényeihez kell igazítani a pénzpolitikát.

Az új francia elnök gazdasági növekedést szeretne, miközben egyre többen és egyre hangosabban kérik az európai jegybankot a pénzcsapok kinyitására. A németek azonban ellentámadásba lendültek.

"A monetáris politika nem csodaszer Európa bajaira" - ezzel a címmel írt cikket a Financial Times-ba Jens Weidmann, a német Bundesbank elnöke.

A német szigort képviselő jegybankár szerint most, hogy a fiskális politika lehetőségei beszűkültek, sokan megváltóként tekintenek a monetáris politikára, és az Európai Központi Banktól várják a gyógyírt. Mit is jelent ez pontosan? Likviditást a piacokra, alacsony kamatokat és a problémásabb eszközök megvásárlását, vagyis a pénzcsapok kinyitását.

Európa nagy bajban van, és úgy fest, a jelenlegi megszorító út nem vezet sehova. De mit kellene tennie a politikusoknak? Íme a talpraállás egy lehetséges receptje.

Rövid helyzetértékelés: a lakosság és a vállalatok a válság miatt megtakarítanak, tehát nem fogyasztanak, a kormányok pedig ugyancsak megszorítanak, így nincs aki lendületet adhatna a gazdaságnak. A munkanélküliség megállíthatatlanul emelkedik és küszöbön az újabb recesszió. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ebből az ördögi körből egy módon lehet kilépni: az államnak el kell kezdenie költeni, függetlenül attól, hogy az elköltésre szánt pénzt honnan teremti elő. Pontus Rendahl, a University of Cambridge egyetemi tanára rámutat: teljesen mindegy, hogy a kormányzat adóemelésből vagy deficit-felhalmozásból - azaz jövőbeli adóbevételekből - finanszírozza a plusz kiadásokat, a lényeg az, hogy költsön, és állítsa növekvő pályára a gazdaságot.

Könnyen lehet, hogy nem igaz az a feltevés, miszerint a magas államadóság miatt lassú egy gazdaság, az oksági kapcsolat inkább fordított.

"A súlyos államadósságot cipelő országok lassabb gazdasági növekedésre képesek, mint az alacsony eladósodottsággal bírók, éppen ezért a kormányoknak arra kell törekedniük, hogy csökkentsék a költségvetés hiányát és az államadósságot, javítva ezzel a gazdaság hosszú távú növekedési kilátásait" - jelenleg ez az európai csapásirány, a friss gazdasági adatok azonban egyre inkább arra utalnak, hogy valami nem stimmel ezzel a megállapítással.

Egy kutatás azt is bebizonyította (bővebben lásd "A magas államadósság miatt lassú a gazdaság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy bár valóban igaz, hogy a magas államadósság az esetek többségében együtt jár a lassú gazdasági növekedéssel, az fent bemutatott oksági összefüggés azonban nem mutatható ki. Azaz nem igaz az, hogy a magas adósság miatt lassú a gazdaság, sokkal inkább valószínű, hogy a lassú gazdasági növekedés miatt duzzad fel az adósság.