Pénzügyi Szemle online blog

Hiába a korábbi nagy fogadkozások, az európai politikusok továbbra sem nagyon akarnak Európai Egyesült Államokat.

Az elmúlt hetekben több ízben is komoly vita zajlott az eurózóna vezetői között arról, hogy legyen-e, és ha igen, milyen legyen az európai bankunió. A németek továbbra sem akarnak pénzügyileg "beszállni" a közösbe, csupán ahhoz adják áldásukat, hogy az EKB végezze a legnagyobb európai bankok felügyeletét (a kisebbekét nem, az marad nemzeti hatáskörben). Közös bankmentő pénzügyi alap, közös betétbiztosítás továbbra sem kell - ez nem is meglepő, a német adófizetők most sem hajlandóak kifizetni a görög/spanyol bankok vagy betétesek veszteségeit. (Bővebben lásd "Bankunió: nem erről volt szó" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez a bankunió ugyanakkor ebben a formában csupán egy látszat intézmény lesz, ami komoly baj esetén semmilyen védelmet nem fog nyújtani sem a bankoknak, sem a betéteseknek. A politikusokra továbbra is az jellemző, hogy az "Európai Egyesült Államok" megalkotásának folyamatában csak annyit préselnek ki magukból, amennyit a piacok kikényszerítenek.

Elképzelhető, hogy a jelen válság során a legnagyobb gond az, hogy a világ kifogyott a növekedést generáló új innovatív ötletekből?

A fejlett világra az elmúlt évek lassú gazdasági növekedését követően a soron következő években is stagnálás/erőtlen növekedés vár, ami egyre több szakember szerint már nem a pénzügyi válság hatása, hanem annak tudható be, hogy a világ kifogyott a forradalmi megoldásokból. (Bővebben lásd "Pénzügyi válság vagy innovációs válság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legpesszimistábbak egyenesen úgy látják, hogy a fejlett világban - elsősorban Európában - az elmúlt 250 év gyors növekedése volt a kiugró eredmény, és a következő évszázadok az 1700-as évek előtti időszakhoz hasonlóan stagnálással telnek majd.

Az EU, az IMF, az európai adófizetők szünet nélkül öntik a pénzt a görög feneketlen kútba, de úgy tűnik semmi sem elég.

Görögország eddig kapott két nemzetközi mentőcsomagot, előbb 110, majd 130 milliárd euró értékben, majd megállapodott az intézményi befektetőkkel - bankok, biztosítók, befektetési alapok - egy adósságátstrukturálásról, végül az adósságrendezésben részt vevő állampapírokat megkísérelte jóval olcsóbban visszavásárolni. (Bővebben lásd "Milliárdnyi közpénz a feneketlen kútba" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Emellett az EU/IMF hitelek kamatait több ízben is csökkentették, a futamidőt kitolták, és arra is ígéretet kaptak, hogy az EKB által megvásárolt állampapírokon képződött nyereségből is részesülhetnek.

Besegíthetnek a központi bankok az adósságcsökkentésbe, vagy őrködjenek csak az infláció felett?

A jegybankok szerepe a válságot megelőző évtizedekben az volt, hogy őrködjenek az infláció felett, és esetleg mellérendelt célként igyekezzenek hozzájárulni a gazdasági növekedés élénkítéséhez. Ma ezzel szemben az infláció nem jelent gondot - hogy is jelenthetne, mikor mindenki tartalékol és senki sem fogyaszt -, a gazdasági növekedések pedig épp az első számú gazdasági közellenség, az államadósságok miatt akadoznak. (Bővebben lásd "Új, lazább jegybanki politikára van szükség" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Logikus következtetés, hogy az eddigi konzervatív jegybanki hozzáállást váltsa föl egy jóval lazább szemlélet, és a központi bankok is segítsenek be az adóssághegyek leépítésébe - hangsúlyozza Simon Wren-Lewis, az Oxford University professzora.

A válság alatt a gazdasági újságírók és elemzők többször is látni vélték a hiperinflációs szörnyeteget, azaz attól tartottak, hogy a krízis a papírpénz teljes elértéktelenedéséhez vezet.

Magyarországon is a saját bőrünkön tapasztalhattuk a félelmeket, a 2009 február-márciusi forintpánik során például szinte mindennaposak voltak a "Mi lesz, ha a forint összeomlik és elveszíti értékét" típusú kérdések. (Bővebben lásd "Így alakulhat ki hiperinfláció" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A hiperinfláció - azaz az évi 1000 százalékot meghaladó pénzromlási ütem - ugyanakkor egy rendkívül ritka jelenség. Anders Aslund, a Peterson Institute közgazdásza hangsúlyozza, hogy a papírpénz teljes értékvesztése többnyire három esetben fordul elő: az adott ország területén komoly fizikai károkkal járó háborúk után, elhúzódó diktatúrák bukásakor és valutauniók széthullásakor.