Pénzügyi Szemle online blog

Úgy tűnhet, hogy a gazdaságpolitikusok amit csak lehet, elbaltáztak a válságkezelés során, a bizonyítványuk azonban sokkal szebben fest, mint az 1929-33-as elődöké.

Gyakran hallani igencsak negatív kritikákat a 2008-ban kirobbant globális pénzügyi és gazdasági válság kezelése kapcsán, a száraz tények azonban azt mutatják, hogy bár a válságkezelő recept közel sem tökéletes, a gazdaságpolitikusok tanultak a múlt hibáiból. (Bővebben lásd "A Nagy Gazdasági Válságról az újabb kutatások fényében" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jelen krízist szokás az 1929-33-as válsághoz hasonlítani, amely végső soron több tíz százalékpontos visszaeséseket és munkanélküliséget, továbbá tömeges bankcsődöt hozott. Most erről azért szó sincs, azaz 2008 és 2013 között a gazdasági vezetők valamit egészen biztosan jobban csináltak, mint tették azt az elődök.

Engedjük be a nagy nemzetközi áruházláncokat, vállalva minden pozitív és negatív következményt, vagy maradjanak meg a "kis boltok" inkább?

Jól ismert dilemma, melynek hatásaival elsősorban a vidéki emberek szembesültek, főleg miután az évtizedek óta működő - és már gyermekkorban megszokott - sarki kisbolt bezárni kényszerült az érkező nyugati szupermarketek öldöklő árversenye miatt. Cserébe a fogyasztók bővülő választékot kaptak, esetleg javuló minőséget, a heti akcióknak köszönhetően pedig gyakran jelentősen kedvezőbb árakat. Hogy a foglalkoztatottság hogyan alakult, az bizonytalan, hiszen miközben munkahelyek jöttek, úgy munkahelyek meg is szűntek… (Bővebben lásd "Áruházláncok hatása a beszállítók termelékenységére" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az embert érzelmileg is személyesen érintő változások ugyanakkor a teljes kiskereskedelmi szektorban komoly átrendeződésekkel jártak és járnak a mai napig, melyek nem csak a fogyasztókat vagy a szektor szereplőit érintik közvetlenül, de a beszállítókat is.

A politikusok a reszkető kezű tőzsdékre figyelnek, így nem is meglepő, hogy egymást érik a megszorító csomagok. Ez a "panic-driven austerity", ami nem egy nyerő recept.

Európában azokban az országokban volt a legnagyobb a kamatkülönbözet (spread), ahol a legnagyobb megszorító csomagokat jelentették be. Mindez első látásra azt jelenti, hogy a piac hozott egy ítéletet, hogy milyen megszorításra van szükség az adott országban, és ezt ki is kényszerítette - ahol nagy volt a spread, ott nagy megszorítást várt el a piac. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű,, legalábbis De Grauwe és Ji tanulmánya szerint. (Bővebben lásd "Panic-driven austerity'' és az európai válságkezelés című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Idővel kifullad az a rendszer, ahol az ország vezetői mindenkinek megmondják, hogy mit csináljon. Legalábbis Dani Rodrik szerint.

A fejlett világ öt éve szenved a recessziótól, és a már-már követhetetlen mélységű és minőségű válságoktól, miközben például (első ránézésre) Kína töretlenül fejlődik. Elképzelhető, hogy a nyugati politika és gazdasági berendezkedés csődöt mondott, és mindenkinek követnie kellene a kínai központilag irányított gazdasági modellt? (Bővebben lásd "Demokráciát vagy központi irányítást?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Dani Rodrik, a Harvard professzora egyértelművé teszi, hogy egy ország gazdaságpolitikája meghatározza a hosszú távú növekedési kilátásokat, a gazdaságpolitika vezetőinek pedig el kell dönteniük: központilag irányított, erős kézzel tartott gazdaságpolitikát akarnak, vagy az egyes szereplőkre bízzák a döntések meghozatalát, és megelégednek a játékszabályok lefektetésével?

Manapság a munkahelyek és a beruházások terén szinte minden az "EU-s pénzekről" szól, ebből a szempontból ugyanakkor Pest nincs jó helyzetben. A város sem, de főleg a megye.

Magyarország hét régiójából hat mélyen az EU27 átlagánál alacsonyabb fejlettségi szinttel bír, a kivétel a fővárost és Pest megyét magába foglaló közép-magyarországi régió, amely összességében - Magyarországon egyedüliként - az EU-átlagnál fejlettebb régióként jóval kevesebb uniós forrásra jogosult. (Bővebben lásd "Pest megye európai uniós besorolásának sajátosságai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzek kiosztásánál az elv az, hogy azokban a régiókban, melyek már eleve fejlettebbek az EU átlagánál, nincs szükség felzárkózásra, így oda kevesebb EU-s pénz is "elég". Budapesten ebből nincs is gond, hisz oda amúgy is áramlik a befektetésre éhes tőke - a főváros egy főre jutó GDP-je az EU átlag 145 százaléka -, Pest megye azonban óriási vesztese a leosztásnak.