Pénzügyi Szemle online blog

A világ legtitkosabb, legkevésbé transzparens intézményei a jegybankok - legalábbis egy ikonikus amerikai libertariánus gondolkodó szerint. Tény, hogy a monetáris politikát a jegybanki függetlenség miatt senki sem ellenőrzi, pedig nagyon sok pénzről van szó.

Állítsák meg, tolvaj! - egy rajtakapott betörő állítólag ezt a mondatot kiabálva menekülhet el a legtöbb eséllyel. Ehhez hasonlóan viselkednek a folyamatosan az inflációval riogató jegybankok is, legalábbis a fölöttébb kritikus libertariánus amerikai gondolkodó és közgazdász, Murray Rothbard szerint (lásd "Érinthetetlenség versus elszámoltathatóság a jegybankok esetében" című írásunkat a jobb oldali hasábban).

Az osztrák iskola neves képviselője 1995-ben hunyt el, de egyik fontos művét - The case against the Fed - újra elővette az amerikai Mises Institute. Rothbard alapvetően az amerikai jegybankkal, a Feddel foglalkozik ebben az írásában, de van egy pár olyan gondolata is, aminek Európában is lehet relevanciája.

A mai gyerekek élő-egyenes adásban nézték végig, amint a szüleik elbukják a lakást, a házat, a kocsit a devizahitel miatt. Talán annyi pozitívuma lesz ennek, hogy ők jobban vigyáznak majd.

Mind a pénzügyi ismeretek, mind a pénzügyekkel kapcsolatos szemlélet alakítható gyermekkorban, sőt alakítani is kell, máskülönben felnőttként képtelenek leszünk takarékoskodni, megbecsülni anyagi javainkat, és úgy nézünk majd egy hitelszerződés apróbetűs részeire, mint a sült hal. (Bővebben lásd "Pénzügyi attitűdök, tudatosság és a gyermekkor" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A válság rávilágított, hogy mennyire fontosak a pénzügyi ismeretek, különösen ott, ahol az ember milliókat kockáztat. A konkrét - fájó emlékként élő - példánál maradva, a svájcifrank-hitelek kapcsán a hitelfelvevők többsége nem volt tisztában sem a valós árfolyamkockázattal, sem a devizapiacok működésével, sem pedig a túlzott eladósodás veszélyeivel. A hitelfelvevők egy jelentős része mindössze egy valamit tudott biztosan a hitelfelvételkor: forint alapon másfélszer akkora lenne a törlesztő, így kézenfekvő, hogy frankban kell eladósodni.

Az eurózónában megindult a válság utáni alkalmazkodás, félő ugyanakkor, hogy mire jönnek az eredmények, már túl késő lesz.

Az eurózónát gazdasági teljesítmény tekintetében kettészakította a válság, amely kettősség erősen megkérdőjelez bármiféle közös gazdaságpolitika hatékonyságát. Hogyan lehetne például hatékony közös monetáris politikát folytatni, amikor az országok egy csoportjában 15-25 százalékos munkanélküliség és recesszió pusztít - görög, spanyol, portugál -, míg egy másik országcsoportban - német, osztrák, holland - 5 százalékos a munkanélküliség, és a gazdaság bővül? (Bővebben lásd "Válságkezelés és a kettéosztott eurózóna" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Jean Pisani-Ferry, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet igazgatója szerint az eurózóna jövője azon áll vagy bukik, hogy ezt az aggasztó különbséget sikerül-e csökkenteni. A folyamat bár elkezdődött, rettentő lassan halad, és félő, hogy mire közelednének egymáshoz a gazdaságilag "jól" működő, és a válságtól szenvedő országok, addigra már túl késő lesz.

Ha sok lesz a nyugdíjas, akkor a dolgozók minden jövedelme elmegy majd az idősek eltartására? Vagy bízhatunk mondjuk a technológiai fejlődésben?

Az Egyesült Államokban mostanában divat lett félni az elöregedő társadalomtól és az ezáltal törvényszerűen leálló gazdasági növekedéstől, felfutó államadósságtól és összeomló nyugdíjrendszertől. Dean Baker, amerikai közgazdász ugyanakkor úgy látja, hogy mindez egy vak tévedés, az elöregedő társadalom plusz "költségeit" ugyanis bőven ellensúlyozza a technológiai fejlődés következtében bekövetkező termelékenység javulás. (Bővebben lásd "Nem katasztrófa a társadalom elöregedése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Hogyan is számol Dean Baker? Az USA-ban egy nyugdíjasra 2,8 dolgozó jut, amely arány 2035-re a várakozások szerint 2,0-ra csökkenhet (innen a nagy ijedelem). Egy nyugdíjas fogyasztása az átlag dolgozó fogyasztásának 85 százaléka az USA-ban. Azaz, 2,8 dolgozónak ahhoz, hogy eltartsa saját magát, és a rá jutó 1 nyugdíjast, meg kell termelnie 2,8+0,85, azaz 3,65 embernyi GDP-t. Ekkor a dolgozók az általuk megtermelt jövedelem (2,8/3,65) 76,7 százalékát tarthatják meg, a maradékot az állam elveszi, és odaadja a nyugdíjasoknak.

Ha minden jól megy, már idén lekerülhetünk az uniós szégyenpadról, akár hamarabb, mint több régiós versenytársunk.

Olli Rehn uniós pénzügyi biztos optimizmusra okot adó bejelentést tett: hazánk szerepel azon a hat országot tartalmazó listán, melyek akár már idén tavasszal kikerülhetnek az unós túlzottdeficit-eljárás alól. (Bővebben lásd "Magyarország versenytársai Brüsszelből nézve" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az eljárást az EU azon országok esetében alkalmazza, melyek nem teljesítik az uniós pénzügyi feltételek - általában a költségvetési hiány 3,0 százalék alatt tartása szokott gondot okozni - valamelyikét. Magyarország 2004 óta szerepel a feketelistán, miközben a régiós versenytársaink - Szlovákia, Csehország, Lengyelország és Románia - a gazdasági válság 2009-es elmélyülése során kerültek fel rá.