Pénzügyi Szemle online blog

A megszorításoknál a lényeg az, hogy a fájó lépéseket hirtelen és egyszerre kell megtenni, továbbá az, hogy az adott nép kellően "békés" legyen ahhoz, hogy elviselje az akár 20-30-40 százalékos fizetéscsökkenést.

Nagyon sokan, nagyon sokat vitáztak már arról, hogy a válság alatt mi lehet a jó megoldás. Vannak, akik a deviza leértékelésére esküsznek, megint mások megszorítanak, válságadókat vezetnek be, pénzt nyomtatnak, vagy épp kamatot csökkentenek, és vannak akik mindemellett még tüntetnek és gyújtogatnak is.

Ugyanaz a megoldás az egyik országban sikersztorival végződik, miközben egy másikban csúfos kudarccal zárul. Talán ez a legfőbb tanulsága Dani Rodrik, a Harvard professzorának Lettországban lett látogatásának, mármint az, hogy a válságkezelő intézkedéseket az adott nemzetre és a nemzet habitusára kell szabni. (Dani Rodrik beszámolójáról bővebben lásd "Lettország: siker vagy kudarc?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Miért van az, hogy a spanyol bank- és adósságválságról szóló hírek megtöltik a pénzügyi sajtót, a GDP arányában háromszor akkora japán államadósságról szinte azonban szó sem esik?

Spanyolország, az eurózóna soron következő dominójaként egyszerre küzd súlyos bank- és államadósság válsággal. A GDP-arányos adósságszint idén év végére 80 százalék fölé szökhet, ami a jelenlegi kamatszintek mellett lassan a finanszírozhatatlan kategóriába esik - a spanyol pénzügyminiszter a napokban nyilatkozta, hogy a magas állampapír hozamok miatt az ország gyakorlatilag kiszorult az állampapírpiacról.

Ezzel szemben Japán, melynek adósságrátája bőven 200 százalék feletti, vígan finanszírozza magát, többnyire kevesebb, mint 1 százalékon. (Bővebben lásd "Miért nincs szó japán adósságválságról?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ne örüljünk az új történelmi párhuzamoknak, semmi jóra nem számíthatunk.

Egyre gyakrabban merül fel, hogy az egységes EU előfutárának nem a Londontól egészen a mai Isztanbulig tartó Római Birodalmat kell tekinteni, hanem Nagy Károly középkori frank birodalmát. Legutóbb a Financial Times szerkesztője, Tony Barber járta körül ezt a kérdést (lásd cikkét "Az EU mint a frank birodalom örököse" címen a jobb oldali hasábban).

Hitler hatalomra jutására kellene a németeknek emlékeznie, nem az inflációra.

Minden ország közül épp Németország az, amelyiknek nem sikerült tanulnia a történelemből. Az inflációtól való félelem jegyében a németek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a hiperinflációt hozó 1923-as esztendőnek, mint a demokrácia halálát jelentő 1933-as évnek.

Jobban tennék, ha felidéznék, hogy miképp vezetett a demokrácia összeomlásához mind a saját országukban, mind pedig Európa nagy részében az 1933-et két évvel megelőző bankválság - fogalmaz a jelenlegi krízissel kapcsolatos írásában Niall Ferguson történész és Nouriel Roubini közgazdász. (Bővebben lásd "Németország és a történelmi tapasztalat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Európának el kell mozdulnia a mélyebb integráció, első lépésben pedig a bankunió felé, különben a fizetési övezetnek befellegzett.

A 100 milliárd eurós spanyol mentőcsomag bejelentését követő első tőzsdei napon, azaz hétfőn zuhantak az árfolyamok, a pénzügyi szaksajtó címlapjain pedig szinte azonnal megjelentek az Olaszországért és az euróért aggódó szalagcímek. Nagyon úgy fest, hogy ezek az átmeneti szükségmegoldások csupán csak arra elegendők, hogy néhány napos/perces megnyugvást hozzanak, a tartós javuláshoz azonban kevesek. (Bővebben lásd "A bankok menthetik meg az eurót?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Világosan látszik a pénzpiacok ítélete: ennél több kell, valami mélyebb, átfogóbb. A közgazdászok szerint ez a valami első lépésben egy bankunió, majd pedig a fiskális és politikai uniónak kell következnie.