Pénzügyi Szemle online blog

Évek óta tart a közgazdasági vita az Egyesült Államok és Európa (pontosabban a németek) között a helyes válságkezelésről, előbbi tábor a válság alatti élénkítést, utóbbi a megszorítások politikáját tűzte zászlajára. Elképzelhető ugyanakkor, hogy mindenki téved?

Kenneth Rogoff, a Harvard University professzora igyekszik igazságot tenni, a szomorú következtetése azonban az, hogy továbbra sincs közgazdasági ingyen ebéd, és a múlt adósságaiért valakinek valamikor így vagy úgy, de fizetnie kell. (Bővebben lásd "Adósságválságok és az eurókrízis" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az eurózónában gőzerővel folyik a megszorítás, aminek rövid távú negatív hatásai szembetűnőek, elég csak a rekordokat döntő munkanélküliségre, az ismét recesszióba süllyedő gazdaságokra, vagy az egymás után elbukó kormányokra és tüntetésekre gondolni.

Nem a költségvetéssel van az igazi baj, hanem azzal, hogy túl sokat építkeztek a spanyolok.

Spanyolország 100 milliárd eurós segélycsomagot kért az Európai Uniótól. A híradásokból az kiderül, hogy a bankszektor került bajba (megint), és oda kell a pénz, de vajon mik a valódi, mély okai a spanyol krízisnek? (Az erről szóló "Mi a baj Spanyolországgal" című elemzést lásd a jobb hasábban.)

Az elmúlt bő három évtized a gazdagoké és a nagytőkéseké volt az Egyesült Államokban, ami a jelek szerint a szakszervezetek gyengülésével volt összefüggésben.

Korábbi posztjainkban már beszámoltunk néhány érdekességről az amerikai munkaerőpiac kapcsán, például hogy 2010-ben a társadalom leggazdagabb 1 százaléka tette zsebre a teljes amerikai lakosság reáljövedelem növekményének több mint 90 (!) százalékát, továbbá hogy az elmúlt negyven évben a minimálbér reálértékben csökkent, miközben a termelékenység korábban soha nem látott sebességgel emelkedett. (A témáról bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Most egy újabb tanulságos ábrát mutatunk be, melynek tanulsága az, hogy a szakszervezetek számának és erejének csökkenése kéz a kézben jár a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésével.

A grafikonon kékkel a szakszervezeti tagok aránya látható, a piros vonal pedig azt mutatja, hogy a társadalom leggazdagabb 10 százaléka az összes jövedelem hány százalékát teszi zsebre. Jelenleg a gazdagok a jövedelmek közel felét szerzik meg, miközben a szakszervezetek ereje közel 80 éves mélypontra csökkent.

A befektetők már 0 százalékos kamatok mellett is odaadják a pénzüket, annyira rettegnek a jövőtől. Elképzelhető, hogy túlaggódják magukat, vagy tényleg ekkora a baj?

Az elmúlt hetekben a részvénypiacok zuhantak, a spanyol és olasz állampapírok árfolyama lesiklópályára állt, miközben a biztonságos menedéknek tartott német és amerikai állampapírokba valósággal ömlött a menedék után kutató pénz. A német államnak a befektetők már negatív (!) kamat mellett is odaadták a pénzüket, miközben a dollárban jegyzett, inflációhoz kötött ötéves állampapír hozama infláció mínusz 1 százalékra süllyedt (azaz a papír az előző évi pénzromlási ütemnél 1 százalékkal kevesebb kamatot fizet). (Bővebben lásd "Miért adjuk oda a pénzünket nulla százalékon?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Eközben például az S&P 500 amerikai részvényindex vállalatai átlagosan évi 7 százalékos nyereségrátával működnek, ami első ránézésre igen vonzónak tűnik a 0 százalékos állampapírhozamokhoz képest. Kérdés, hogy a befektetők vajon miért nem veszik ki a pénzüket az állampapírból, és vállalnak kockázatot a részvényvásárlással?

Nagy a baj, ha csak a közös költségvetésben bízhatunk, mert annak realitása egy szál se.

Közös költségvetés, közös kötvénykibocsátás, európai adó, politikai és fiskális unió - a közgazdász-szakértők nagy részének véleménye szerint egyedül az integráció mélyítése lehet a megoldás Európa és az eurózóna bajaira. Na, de vajon ugyanezt gondolják-e az európai választók is, akik végső soron dönteni fognak?

Lehet, hogy teljesen irreális elvi megoldásokon agyalunk már hónapok, sőt évek óta? (Erről szóló, "A válságból kivezető zsákutca" című cikkünket a jobb oldali hasábban találja.)