Pénzügyi Szemle online blog

A végelszámolásnál könnyen kiderülhet, hogy jóval többe kerül az IMF-hitel a papíron szereplő 3-4 százaléknál.

Az elmúlt hónapok IMF-tárgyalásai alatt többször is olvasni lehetett, hogy Magyarország okosan tenné, ha a Valutaalaptól venne fel kölcsönt 3-4 százalékos kamat mellett, ahelyett, hogy a forint alapú állampapírok kibocsátásán keresztül von be forrást, 6-7, sőt esetenként 8-9 százalékon. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi kamatot akarunk fizetni, 3 százalékot, vagy 6-ot, akkor eléggé egyértelmű a válasz. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Már-már túl egyértelmű, annyira, hogy az embernek rossz érzése támad, valahogy úgy, mint amikor visszagondol a svájcifrank-alapú hitelkérelmeknél elhangzott kérdésre: "Kedves hitelfelvevő, melyiket választja, 50 ezres törlesztő és frankhitel, vagy 80 ezres törlesztő, és forinthitel?"

Ahogy a frankhiteleknél is kiderült, hogy nincs ingyenebéd, úgy az IMF-hitel kapcsán is félő, hogy a valós költségek meghaladják azt a bizonyos 3-4 százalékot...

Rettentő fontos, hogy Magyarország megfelelő devizatartalékkal rendelkezzen, viszont ha túl sok az euró, azon százmilliárdokat bukhatunk.

Magyarország nem létezhet devizatartalék nélkül, ha nem heverne megfelelő mennyiségű euró a jegybank számláján, akkor az ország pénzügyei szélsebesen összeomlanának, és futhatnák a forintunk után. A válság előtti megközelítőleg 15 milliárd euróról mára 35 milliárd euróra - több mint 10 000 milliárd forint - nőtt a devizatartalékunk, ami egyfelől megnyugtató, másfelől viszont jelentős veszteségforrás, amin akár évi százmilliárdokat is bukhatunk. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Két módon is veszíthetünk a túl nagy devizatartalékon. A legkézenfekvőbb és leggyorsabb veszteség abból adódhat, ha a forint erősödik. Igaz ugyan, hogy a jegybanki kimutatásokban nem szerepelnek a napi mozgások, de elméletileg a 35 milliárd eurónyi devizatartalékon akár egy hét alatt bukhatunk 350 milliárd forintot, ha az euró árfolyama 10 forinttal süllyed.

Ha nem költünk infrastruktúrára és közoktatásra, akkor hiába jönnek az uniós milliárdok.

Mikor beléptünk az EU-ba, azt hallhattuk magunk körül, hogy "Na majd most jönnek az uniós milliárdok, fejlesztések, nyugati életszínvonal". Az azóta eltelt időszak azonban bebizonyította, hogy a "jön a nyugati életszínvonal" helyett sokkal inkább a "segíts magadon, és talán az Unió is megsegít" elv érvényes. Mindez talán elsősorban az ország keleti felére igaz, ahol az uniós fejlesztési pénzek ellenére szegénység és munkanélküliség a jellemző. (Bővebben lásd ''Ez egy érdekek mentén formálódó szabályrendszer'' című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Érdemes felidézni egy kelet-magyarországi történetet. Az EU kigondolta, hogy a következő évek hívószava a "smart specialization", az "okos specializáció" lesz, ami annyit tesz, hogy az ország egy-egy pontján nagy hozzáadott értéket jelentő célzott innovációs fejlesztésre kerüljön sor. A brüsszeli illetékesek el is látogattak Kelet-Magyarországra, ahol azonban egy rövid "tanulmányút" végén rádöbbentek, hogy itt nem spéci innovációra, hanem utakra, közoktatásra, munkahelyekre van szükség. Amíg ez hiányzik, addig nincs miről beszélni...

Az EKB nem hajlandó beállni a sorba és gyengíteni az eurót, a jelek szerint azonban erre nem is lenne szükség.

A fejlett világ jegybankjai - brit, svájci, japán, amerikai - egymás sarkát taposva igyekeznek gyengíteni saját devizájukat, amitől azt remélik, hogy a leértékelődő árfolyamtól szárnyra kap az export, erősödik a hazai ipar, feltámad a munkaerőpiac és emelkedő pályára áll a gazdaság. Egy nagy jegybank van, amely szembe megy a trenddel: az Európai Központi Bank. (Bővebben lásd "Az EKB nem hajlandó gyengíteni az eurót" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Külkereskedelmi egyenleg az eurózónában (kék színű grafikon)

Az ember első gondolata akár az is lehetne, hogy a szép kis adósságválságba belemászó európaiak ismét bakot lőnek, Jacob Funk Kirkegaard, a Peterson Institute közgazdasági kutatóintézet szakembere azonban úgy véli, hogy ezúttal mégis az öreg kontinens jegybankárainak van igaza.

Idén el kell költenünk a 2010-es és 2011-es EU-s pénzeket, fel kell készülnünk a 2014-2020-as új költségvetési időszakra, és még az önkormányzati rendszert is át kell alakítani. Nehéz év lesz.

Sűrű év előtt állunk, már ami az uniós pénzek felhasználását illeti. Magyarországnak égető szüksége van minden egyes beruházásra, és sajnos nagyon úgy tűnik, hogy sok városban a fejlesztések idén is szinte kizárólag az uniós projekteken keresztül valósulnak meg. (Bővebben lásd ''A magyar fejlesztéspolitika legnehezebb éve lesz 2013'' című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ahhoz, hogy a gazdaság végleg kikeveredjen a recesszióból, gyorsan, okosan és hatékonyan kell felhasználni az európai adófizetők pénzét, ha lehet, akkor úgy, hogy minél kevesebb ragadjon bent a rendszerben. Hiába nyerünk el ugyanis egy pályázatot, ha adott határidőre nem készül el a projekt, a kifizetés meghiúsul. Éppen ezért létkérdés, hogy a határidők tarthatók legyenek, ami 2013-ban fokozottan is igaz lesz.