Pénzügyi Szemle online blog

A fejlett gazdaságokban a II. világháború óta nem voltak olyan magas szinten az államadósságok, mint most. Az adóssághegyet le kell építeni, ez nem is kérdés, az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ennek mely módját választják az államok.

Több lehetséges út is kínálkozik ugyanis: csődbe lehet menni (ez a görög út), tartós megszorításokkal lehet operálni (ez a magyar út), tartósan magas gazdasági növekedéssel ki lehet nőni az adósságot vagy épp egyszeri hirtelen leértékelést és inflációt lehet bejelenteni (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

Van azonban egy ötödik módja is az adósságok leépítésének, ez pedig a pénzügyi elnyomás - financial repression -, melynek lényege, hogy az infláció éveken/évtizedeken keresztül magasabb a bankbetétek és állampapírok kamatánál, aminek köszönhetően a megtakarítók reálértékben folyamatosan veszteséget szenvednek el.

Alig telt el néhány hét azóta, hogy az újságok címoldala roskadozott a "Mikor megy csődbe az eurózóna?" típusú címektől. De vajon valóban van ok a pánikra az európai költségvetési hiányokkal és államadósságokkal kapcsolatban?

A kérdés természetesen megosztja a közgazdász társadalmat - ahány ház, annyi vélemény -, mint ahogyan a pénzpiacok és a média is hajlamos felnagyítani a problémákat, nehezítve ezzel a tisztánlátást.

De! A tények azt mutatják, hogy a teljes eurózóna vonatkozásában mind a költségvetési hiány, mind az államadósság esetében van ok az optimizmusra (lásd cikkünket a jobb oldali hasában), a folyamatok ugyanis az időről-időre kirobbanó piaci pánikok ellenére kedvező irányba haladnak.

A gazdasági válság során a költségvetési hiány valóságos szitokszóvá vált, szinte naponta olvasunk arról, hogy a kormányoknak csökkenteniük kell a deficitet, és fenntartható pályára állítani a költségvetést. De vajon van különbség deficit és deficit között?

Egy érdekes elmélet szerint, ha a kormány a költségvetés hiányából a fogyasztást ösztönzi - például nyugdíjat, fizetést, segélyeket oszt/emel - az "rossz deficit", ellenben ha beruház, az "jó" deficit - mutat rá Robert Skidelsky, a Warwick University professzora. (Lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Európa az adósságválságok korát éli, amikor a kormányoknak szigorú költségvetési politikát kell folytatniuk, adót emelni és kiadást csökkenteni. De vajon hogyan várható el a politikusoktól a fokozott szigor, ha ezzel épp saját újraválasztásukat kockáztatják? Hát mondjuk úgy, ha nem is.

Az általános vélekedés szerint a politikusok azért vonakodnak "rendbe tenni" a költségvetést és lefaragni az államadósságot, mert a szükséges megszorítások - adóemelés, kiadáscsökkentés - olyan mértékben rontanák népszerűségüket, ami a soron következő választáson törvényszerűen súlyos vereséggel jár.

Alberto F. Alesina, Dorian Carloni és Giampaolo Lecce ugyanakkor kimutatták (lásd Választási győzelmet hoz a fiskális konszolidáció? című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy ez a vélekedés abszolút alaptalan.

Az Európai Unióban is a GDP a gazdasági teljesítmény elfogadott mércéje, a szankcionálási kritériumokat is ez alapján számolják. De mi van, ha hibás a mutató?

A makrogazdasági mutatók esetében mindig problémás a számítási metodika, és ritka, amikor nem hozható fel egy-egy számítási metódus ellen olyan érv, amelyen érdemes elgondolkodni. Az egyik legtöbbet kritizált mutató a gazdasági teljesítményt leképező bruttó hazai termék, a GDP, aminek kiemelt jelenmtőséget ad, hogy részben ez alapján akár szankcionálni is lehet országokat, mint ahogy azt Magyarország mostani példája is mutatja.