Pénzügyi Szemle online blog

A hitelbuborék "halkan" duzzad, míg a részvénypiaci lufi "hangos".

A gazdasági válságokat szinte minden esetben egy-egy buborék kidurranása okozza, azaz egy olyan folyamat, melynek során a gazdasági szereplők előbb felhajtják egy termék - részvény, kötvény, hitel, áru - árát, hogy aztán az árfolyam összeomlásával keletkező tovagyűrűző hatások mély és elhúzódó recessziót idézzenek elő. (Bővebben lásd "Halk buborékok és a hitelválság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ilyen szempontból kísérteties a hasonlóság a technológiai részvények piacán 2000-ben kidurrant buborék és a 2008-as hitelpiaci krach között. A különbség "csak" annyi, hogy míg előbbi esetben egy viszonylag rövid, 1-2 éves, és csupán a fejlett országokra korlátozódó válság követte az összeomlást, addig a 2008-as hitelpiaci krach világméretű, elhúzódó és rendkívül pusztító krízist hozott.

A különböző pénzügyi újítások súlyos válságba sodorták a világgazdaságot, mégis hiba lenne megálljt parancsolni a legújabb megoldásoknak.

A gazdasági válság kirobbanásáért kétségtelenül felelősek a bankok, és az általuk kidolgozott pénzügyi újítások. Az olyan innovációk, mint a devizahitel, a CDS, a strukturált finanszírozási formák vagy az értékpapírosított jelzáloghitelek, azon túl, hogy megoldottak egy-egy felmerülő pénzügyi problémát, jelentős kockázatot is vittek a világ pénzügyi rendszerébe. Ennek a folyamatnak a vége nem is lehetett más, mint egy összeomlás és az azt követő válság, pontosan úgy, mint ahogyan a tíz, húsz, vagy száz évvel ezelőtti gazdasági krízisek esetében történt. (Bővebben lásd "Pénzügyi innováció és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A felmerülő kérdés ezen a ponton az, hogy mit tegyen a világ: állítsa le a pénzügyi innovációt, vagy engedjen teret az új igényekhez igazodó újításoknak.

A kapitalizmus fellegvárában a diákhitelek már a nyugdíjasokat is kísértik, szülőket és nagyszülőket, akik kezességet vállaltak a gyermekek vagy unokák diákhiteleinél.

Az Egyesült Államok híres a rugalmas pénzügyi megoldásokról, melyek közül az egyik legnagyobb port az ún. szülői hitelek kavarták az elmúlt években. A konstrukció lényege, hogy a tanulni vágyó fiatal diákhitelt vesz fel, melybe adóstársként vagy kezesként a szülők vagy a nagyszőlők is beszállnak. A bank így duplán biztosított, a fiatalok könnyebben kapnak hitelt, az egyetemek létszáma pedig bővül. Látszólag mindenki jól jár. (Bővebben lásd "Diákhitelek: bajban a nyugdíjasok az Egyesült Államokban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A válság azonban, mint minden más hitelpiacon, itt is alapos pusztítást végzett, a kamatok ugyanis felszöktek, a törlesztőrészletek meghíztak, a munkahelyek elfogytak, és egyre több szülő/nagyszülő oda jutott, hogy a végzett fiatal munkahely hiányában elmulasztotta fizetni a törlesztőrészletet. A szülők egy darabig próbálnak helyt állni, sok esetben azonban ők is a csőd szélére kerülnek.

Eleinte jó ötletnek tűnt a devizahitel, aztán mégis befürödtünk vele.

Volt idő, amikor a hitel vagy a készpénz is nagy szónak számított, ma azonban már csak kapkodjuk a fejünket, amikor a bonyolult pénzügyi "szörnyszülöttekről" - CDS, swap, határidős devizapiac - olvasunk. A pénzügyi innovációk szerves részét képezik mindennapjainknak, épp úgy megtalálhatók az egyszerű napi bevásárlás (hitelkártya, bankkártya) során, mint a hosszú távú pénzügyi döntéseinknél (ingatlanhitel, nyugdíjtakarékosság). (Bővebben lásd "Szükséges, de kockázatos - a pénzügyi innovációk tapasztalatai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Minden pénzügyi újítás egy-egy felmerülő igényhez kapcsolódik, a gond csak az, hogy az új megoldásokkal fejest ugrunk az ismeretlenbe. Nincs előélet, nincsenek múltbeli példák - vagy ha vannak, akkor nem ritkán az emberi kapzsiság elhomályosítja ezeket -, kitaláljuk, megcsináljuk, és bízunk benne, hogy működni fog.

A tandíj önmagában nem katasztrófa, minél többet fizetek, annál többet várhatok el a pénzemért. Elvileg.

Az amerikai egyetemek hatékonyabbak, jobbak, színvonalasabbak mint az európaiak, aminek legalább két oka van: az USA többet költ oktatásra, a felsőoktatási intézmények pedig jóval nagyobb autonómiával rendelkeznek, mint európai társaik. Utóbbi annyit tesz, hogy az állam ott jóval kevésbé szól bele az intézmények irányításába és finanszírozásába, az egyetemek a tengerentúlon szinte már úgy működnek, mint az államtól független, piaci alapon létrejött "vállalatok". (Bővebben lásd "A felsőoktatás finanszírozása és autonómiája" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Általános - bár a válság miatt most egy kicsit kikezdett - nézet a közgazdaságtanban, hogy ami piaci alapon működik, az többnyire hatékonyabb, mint ami államilag vezérelt. Ez alapján egyértelműnek tűnik: ha Európa ugyanolyan színvonalú egyetemi oktatást szeretne, mint a tengerentúlon, akkor az államnak egyre kisebb részt kell vállalnia a felsőoktatás finanszírozásából és irányításából egyaránt.