Pénzügyi Szemle online blog

A jegybanknak két hét múlva új elnöke lesz, akinek mindenképp szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy szabad-e, kell-e, szükséges-e pénzt pumpálni a gazdaságba.

A Magyar Nemzeti Bank új vezetésének számos fontos kérdéssel és problémával meg kell majd birkóznia, de piaci és a forintárfolyam szempontjából minden bizonnyal az lesz a legfontosabb, hogy lesz-e éles irányváltás a monetáris politikában, lesznek-e az eddigi gyakorlattól eltérő lépések? (Erről lásd "IMF-hitel versus jegybanki finanszírozás: van-e különbség? (II.)" című cikkünket a jobb hasábban).

Az új megközelítés sok formát ölthet, az alapkérdés pedig az, hogy vajon ma Magyarországon lehet-e, szabad-e, kell-e, szerencsés-e olyan mennyiségi lazításba kezdeni, mint amivel a fejlett és gazdag államok jelentős része már él. A jegybankok különböző intenzitással ugyan, de beindították a pénzpumpát az Egyesült Államokban és az eurózónában is - Magyarország pedig maradt a régi recepteknél - legalábbis eddig.

Olyan sokat mondták, hogy már elhittük, pedig a 2008-as IMF-hitel egyáltalán nem volt olcsó. Összességében a magyar alapkamatot fizettük ki érte, vagy még annál is többet.

Az IMF-hitel közel sem olyan "bomba biznisz", mint az elsőre látszik. A magyar államnak ugyanis a Valutaalaptól lehívott euró milliárdok a papíron szereplő 3-4 százalékos kamatnál jóval többe kerülnek (a témáról lásd posztunkat itt). A logikus kérdés, hogy vajon mennyivel többe?

Dedák István, a Pénzügyi Szemle Online szerzője, főiskolai tanár, elemzésében közelebbről is megvizsgálja a kérdést, és arra jut, hogy a gigantikus devizahitel költségei a fönt linkelt posztunkban leírt gondolatmenetnek megfelelően kiegészülnek egy jelentős plusz tétellel, és a magyar állam végső kamatfizetési kötelezettsége megközelítőleg annyi (vagy még több is), mint a magyar jegybanki alapkamat. (Bővebben lásd "IMF hitel versus jegybanki finanszírozás: van-e különbség? (I.)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez a plusz kötelezettség elsősorban abból adódik, hogy a lehívott eurómilliárdokat forintra váltó jegybanknak ezt a magyar gazdaságba hirtelen bekerülő plusz forint forrást le kell kötnie - ellenkező esetben a monetáris logika szerint inflációs nyomást okozhatna -, az így lekötött forintokra viszont a jegybanknak kamatot kell fizetnie. Ezzel a kamattal kiegészül az IMF-nek fizetet 3-4 százalék, így - és még egy sor könyvelési tételen keresztül - adódik, hogy az IMF-hitel végső soron megközelítőleg annyiba fáj az országnak, mint a magyar jegybanki alapkamat.

A válság alatt többször is arról szóltak a hírek, hogy az adófizetők pénzén, milliárdos összegekkel meg kell menteni a bankokat. A hangsúly ezen van: "Kell".

A kérdés, ami először beugrik, hogy vajon miért is kellene? Magunk körül számtalan vállalkozást ismerünk - a sarki fűszerestől a ruhaboltosig -, akiket senki sem ment meg, főleg nem az adófizetők pénzén. De vajon mi a különbség az országhatárokon átnyúló bankok, és a sarki fűszeres között? (Bővebben lásd "Szigorúbb tőkemegfelelés és modern bankrendszer" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legfontosabb különbség a rendszerkockázatban rejlik. Ha ugyanis egy óriásbank elbukik, az magával ránthat egész iparágakat, sőt országokat. Ez elfogadhatatlan természetesen, az apokaliptikus összeomlásnál nyilvánvalóan jobb, ha az adófizetők néhány milliárd dollárt vagy eurót betolnak.

A végelszámolásnál könnyen kiderülhet, hogy jóval többe kerül az IMF-hitel a papíron szereplő 3-4 százaléknál.

Az elmúlt hónapok IMF-tárgyalásai alatt többször is olvasni lehetett, hogy Magyarország okosan tenné, ha a Valutaalaptól venne fel kölcsönt 3-4 százalékos kamat mellett, ahelyett, hogy a forint alapú állampapírok kibocsátásán keresztül von be forrást, 6-7, sőt esetenként 8-9 százalékon. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi kamatot akarunk fizetni, 3 százalékot, vagy 6-ot, akkor eléggé egyértelmű a válasz. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Már-már túl egyértelmű, annyira, hogy az embernek rossz érzése támad, valahogy úgy, mint amikor visszagondol a svájcifrank-alapú hitelkérelmeknél elhangzott kérdésre: "Kedves hitelfelvevő, melyiket választja, 50 ezres törlesztő és frankhitel, vagy 80 ezres törlesztő, és forinthitel?"

Ahogy a frankhiteleknél is kiderült, hogy nincs ingyenebéd, úgy az IMF-hitel kapcsán is félő, hogy a valós költségek meghaladják azt a bizonyos 3-4 százalékot...

A világ legügyesebb pénzügyi innovátora, az Egyesült Államok időnként túlinnoválja magát. Így volt ez a lakáshiteleknél, és nagyon úgy tűnik, hogy most a diákhitelek esetében is ez a helyzet.

Az USA-ban jelenleg 900 milliárd dollárnyi - a magyar éves GDP megközelítőleg nyolcszorosa - diákhitel van kint a piacon, aminek mintegy harmada, azaz 300 milliárd dollárnyi esik az ún. subprime, azaz gyenge adósbesorolás alá. Ezeknek a hiteleknek jelenleg 33 százaléka nem teljesítő, és szakemberek szerint csak idő kérdése, hogy a subprime állomány szinte teljes egészében bebukjon. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A csődöt nem is olyan nehéz elérni, az átlagos diákhitel volumene ugyanis az elmúlt 5 évben 15 000 dollárról 24 000 dollárra ugrott - 5,3 millió forint, ami az átlag, vannak 20-30 millió forintos hitelek is! -, az államilag finanszírozott hitelek kamata pedig 2,8 százalék közeléből 6,8-7,9 százalékra emelkedett.