Pénzügyi Szemle online blog

Alig heverte ki a világ az amerikai ingatlanpiacról induló pénzügyi összeomlást, máris ketyeg a következő időzített bomba.

A diákhitel lehet a következő "subprime", azaz a fiataloknak kiadott kölcsönök piacán alakulhat ki az előttünk álló évek hitellufija, ami az ingatlanpiaci forgatókönyvhöz hasonlóan előbb busás nyereséget, majd tetemes veszteséget okozhat a pénzügyi szektor szereplőinek. (Bővebben lásd "Veszélyzónában a diákhitelek az USA-ban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Késedelmes hitelek aránya az USA-ban (Pirossal a diákhitel)

A jelen válság előtti évek jelmondata az Egyesült Államokban az volt, hogy "megfizethető otthont mindenkinek", aminek az lett a következménye, hogy sok ezer amúgy hitelképtelen amerikai vett fel kölcsönöket, amit később természetesen képtelen volt törleszteni. A hitelek összeomlottak, a bankok becsődöltek, a gazdaság recesszióba süllyedt…

A banki hitelezés kihúzhatna minket a bajból, ha lenne, aki felvegye a kölcsönöket.

A közgazdászok többsége szerint a válságot az okozta, hogy a bankok túlhitelezték a háztartásokat és az államokat, most pedig az a baj, hogy bár lenne pénzük, mégsem hiteleznek. Robert Skidelsky, a Warwick University professzora szerint a banki hitelezés felélesztése a gazdaságpolitika egyik legfontosabb célja világszerte, és ezzel kapcsolatban mi magyarok is osztozunk a globális gondokban. A nyugat-európai és az amerikai piacon ezt célozta a bankok állami pénzen való megmentése és a pénzpumpa beindítása ("quantitative easing"), de a jelek szerint nem jönnek a várt eredmények. Na de miért nem? (Bővebben lásd "Az is baj, ha sok a hitel, de az is, ha kevés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Skidelsky szerint az a lényeg, hogy nem csak a hitelezés kínálati oldalát kell nézni, hanem a keresletit is. A gond ugyanis az, hogy a bankok azért nem hiteleznek, mert nincs akinek felelősen hitelezni lehetne, illetve aki ilyen, az sokszor nem akar hitelt felvenni. A háztartások nagy része ugyanis még most is nyögi a korábbi eladósodás terheit - Magyarországon nem kell különösképp magyarázni, hogy az emberek miért idegenkednek a hiteltől. Banki hitelt? Csak ezt ne!

Túlköltekezés, rosszul használt EU-s pénzek, adósságátvállalás és betartalékolt IMF-hitel - íme pár ok a magyar adósság nyomasztó megugrására.

Magyarországon az állami szférán belül mind a központi kormányzat, mind pedig az önkormányzati alrendszer el van adósodva, mégpedig elég jelentős mértékben. De tételesen mi vezetett az adósság megugrásához? Melyek voltak azok a strukturális okok, esetleg téves döntések, amik ide vezettek? (Lásd Domokos László cikkét "Az adósság elleni harc és az Állami Számvevőszék ellenőrzési tapasztalatai" címmel a jobb hasábban).

Az elemzés alapját az Állami Számvevőszék jelentései adják, amelyek tényszerűen veszik sorba az adatokat: a központi államadósság emelkedését részekre bontották, és azt egy-egy gazdaságpolitikai döntéshez, eseményhez kötik. Eszerint az államháztartás központi alrendszerének adóssága 2006-tól 2011-ig 64,2%-kal nőtt, és elérte a 20 955,5 milliárd forintot. Ez azt jelenti, hogy hat év alatt több mint 8 ezer milliárd forint volt az emelkedés. Egy évben 250 munkanappal számolva azt lehet mondani, hogy naponta több mint 5 milliárd forinttal többet költött a magyar állam, mint amennyi bevétele volt. Már ez is elég szemléletes, de még riasztóbb, hogy munkaóránként 700 millió forint volt a többletkiadás.

Mikor lesz már vége a válságnak? - tettük fel a kérdést számtalanszor az elmúlt fél évtizedben. A válasz általában az volt, hogy "még két-három év biztosan", a szomorú valóság azonban az, hogy a teljes gyógyuláshoz ennél jóval több idő kell.

A lejtmenet egy pénzügyi összeomlással indult még 2008-ban, majd következett a gazdasági válság a maga recesszióival és a megugró munkanélküliséggel, végül beköszöntött az adósságválság, melynek során kiderült, hogy sem a lakosság, sem az államok nem tudnak egészségesen működni ilyen magas adósságok mellett. Az igazi gond minden bizonnyal ez, azaz a tetemes adósságállomány, melyet a világ a válság előtti békeévekben halmozott fel. (Bővebben lásd "Évtizedekig küzdünk még az adósságokkal?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Adósságok GDP-hez mért aránya (pirossal a magánszektor, kékkel az államadósság)

A "mikor lesz már végre vége a válságnak" típusú kérdés tehát lefordítható erre: "mennyi időbe telik, míg a lakosság és az államok egészséges szintre építik le az adósságokat?"

Semmi meglepetés nem volt a frankhitel-válságban, felkészülhettünk volna. A rossz hír az, hogy amint kikászálódunk a svájcifrank-csapdából, máris jön a következő zakó.

A hitelválságok a történelem során kísérteties hasonlóságot mutattak, és meglepően szabályos periódusokban követték egymást. Egy tipikus hitelválság - mint amilyen a magyar svájcifrank-hitelek felfutása volt - könnyen azonosítható: a gazdasági növekedés, a lakossági fogyasztás és az építőipar szárnyal, a részvényárak a magasba törnek, a lakosság egy főre eső hitelállománya legalább 30 százalékkal emelkedik, ömlik a tőke az országba, a nemzeti deviza masszívan felértékelődik. (Bővebben lásd "Hitelválságok: 2020-ig nyugtunk lehet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ezt a folyamatot jellemzően egy hirtelen krach töri meg, melyet a deviza zuhanása, tőkemenekülés, recesszió, a hitelek bedőlése, és bankválság követ. A gazdaság kilábalása éveket vesz igénybe, a rossz hír azonban az, hogy mire ismét rendbe jönnének a dolgok, a gazdasági szereplők elkezdik letenni a következő válság alapjait.